A XIII. énekhez
A 42-es terv
A varsói gettó több mint két éve, 1940 októbere óta zárt terület. Rendeleti erőszakkal összezsúfolt mintegy fél millió lakosából már csak kb. hatvanezren élnek a járvány, az éhínség és a nyári nagy deportálások miatt. A megmaradtak kétharmada engedéllyel rendelkező munkás vagy alkalmazott, a többiek bujkálnak. A gettó lakosságát „elfogyasztva” a lakóterületet is töredékére csökkentették a németek. Szögesdróttal körülkerített, szigetszerű telephelyeken, a német hadigazdaságot fegyverrel, építőanyaggal és ruhával ellátó kis- és középüzemekben, ún. „shop”-okban dolgoznak és laknak az „engedélyesek”, a maradék önkormányzati munkaerő a deportáló állomás, az Umschlagplatz közelében nyer elhelyezést, hogy könnyebben elszállítható legyen. Az SS 42-es lengyelországi akcióterve, amely korlátozott számú „dolgozó” zsidó életét egyelőre meghagyta államérdekből, a többiek a „kitelepítés” sorsára jutottak, lényegében teljesült. Vagy mégsem?
1943. január 9-én – egy hónappal a sztálingrádi fiaskó, másféllel Goebbels totális háborút meghirdető beszéde előtt – Himmler ellenőrző körútján Varsóba látogat. Meghallva a fenti számadatokat, elszörnyed: még mindig ennyi zsidó egy kupacban? Hiszen ez valóságos tűzfészek, mind közegészségügyi, mind belbiztonsági szempontból! Noha a német hadiszállítók egy emberként magasztalják teljesítményüket és kevés hajlandóságot mutatnak a dél-kelet lengyelországi körzetbe evakuálni gyáraikat, valamint zsidó rabszolgamunkásaikat, Himmler hajthatatlan. Az SS 43-as terve a zsidómentes Varsó és punktum. Január 18-án újra kezdődnek a deportálások.
Incidens
Erre a baljós napra fut ki Jichak Katzenelson tizenöt énekes holokauszt-poémájának (Ének a kiirtott zsidó népről) tizenharmadik éneke. A bevezető strófák visszaidézik a szeptemberi nagy szelekció traumatikus élményét: a Miła utcán és környékén több mint százezer embert zsúfoltak össze és válogattak szét, minden másodikat megsemmisítő táborba küldve, férjet feleségtől, gyereket anyjától, apát fiától szakítva el. Katzenelson név szerint sorolja a lengyelországi zsidó kultúra nagy veszteségeit; írók, szobrászok, színészek – jóformán senki sem maradt.
Elmondja, hogy barátainál, a halucoknál töltötte az éjszakát és amikor reggel vissza akart menni a gyárba, ahol dolgozott, már nem jutott messzire, mert a német rendőri erők kordont vontak a maradvány-gettó köré. A költő és társai csapdába estek. Ilyesféle „blokádot” már jó néhányszor átéltek, ám a deportálók ezúttal nem különítették el a „dolgozókat” a „nem produktívaktól”; Himmler parancsa értelmében mindenkit az Umschlagplatzra irányítottak. Akár úgy is történhetett volna, ahogy eddig: a varsói zsidók lehajtott fejjel vonulnak ötös sorokban a vagonok felé. Mert erre, hogy ezen a fagyos hétfői reggelen újabb akció kezdődik a gettóban, ráadásul azok után, hogy az előző napokban éppen a falon kívül, az „árja oldalon” folytak razziák (néhány lengyel be is szökött a „biztonságosabbnak” számító gettóba), senki sem számított a zsidók közül, még a folyton veszélyt szimatolók sem. Mint ahogy a leggyanakvóbb német rendfenntartó sem gondolt arra, hogy az előírásszerűen terelt tömeg ellenállást fog tanúsítani. Aztán egyszer csak lövések dördültek az utcán, tűzpárbaj bontakozott ki, és egyik-másik épületben is fegyverrel fogadták a razziázó rendőri erőket. Halottak itt is, ott is, fegyveres incidens, kölcsönös meglepetés.
A Zsidó Harci Szervezet (ŻOB)
Bő egy évvel az „incidens” előtt a varsói fiatalok (elsősorban a Hasomér Hacair és a Hehaluc Dror szervezetek) első kézből értesülhettek arról, hogy Vilnában és környékén hogyan mészárolták le az ottani zsidókat tízezerszám, nem sokkal ezután a chełmnói gázteherautók hasonló léptékű zsidóirtásáról kaptak részletes beszámolót, 42 márciusában pedig a negyvenezres lublini gettó felszámolásáról futottak be hozzájuk rémítő hírek. Nem kellett hozzá túlzottan sötét fantázia, hogy lelki szemük előtt kirajzolódjon a náci stratégia: a teljes lengyel zsidóság megsemmisítésének képe. Próbálták riadóztatni a gettóban az övékénél nagyobb tekintéllyel és kapcsolatokkal rendelkező baloldali pártok vezetőit (akikhez szintén eljutottak a vészhírek), összefogásra, fegyveres ellenállásra buzdítva őket. Hónapok teltek el, az összefogásból nem lett semmi. A legnagyobb tömegbázissal rendelkező munkásszövetség, az internacionalista Bund elvből nem tárgyalt a „nacionalista” cionistákkal, bármilyen színezetűek voltak is; a baloldaliakkal, például a „moszkovitának” minősülő Hasomér Hacairral még inkább nehezítette a kapcsolat felvételét, hogy a Bund első számú vezetői, Ehrlich és Alter már hosszú ideje Sztálin túszai voltak (a csavaroseszű diktátor hol a zsidó, hol a lengyel ügy szekértolóit látta bennük, ezért mint kétszeresen is javíthatatlan, bősz nacionalistákat 42 májusában ki is végeztette őket). A Bund merev távolságtartása csak a nyári deportálások után enyhült, miután elvesztette aktivistái és tagjai túlnyomó többségét, a javarészt jiddis nyelven beszélő, szekularizált értelmiséget és proletariátust.
A deportálások kezdetén tartottak néhány találkozót a politikai erők vezetőinek részvételével; ekkor a halucok ismét szorgalmazták a szembeszegülést valamilyen demonstratív közös akció, pl. a közismert személyiségek által vezetett tiltakozó tömegtüntetés formájában, de éppen a közismert vezető személyiségek hurrogták le őket; Icchak Schiper, a neves történész kijelentette, hogy ebből óriási vérfürdő lenne, az pedig kerülendő, a deportálásnak különben is pár héten belül vége, ezt biztos forrásból hallotta, addig a közösségnek muszáj áldozatot hoznia, nem először kerül ilyesmire sor a zsidó nép története során, fő, hogy a nép színe-javát megőrizzék, ennek érdekében tartózkodni kell a felelőtlen lépésektől. Az ortodox Agudah vezetője, Zysze Friedmann rabbi üdvözölte a halucok kezdeményezését, ugyanakkor hangot meggyőződésének, miszerint az eseményeket a hit mozgatja, abból van kevés a gettóban: az ember a Teremtő munkatársa, tehát a liberálisok higgyenek erősen abban, hogy az angolszászok, a szocialisták abban, hogy a szovjetek lesznek a felszabadítók, mindenki fohászkodjon erősen azért, amit tiszta szívéből óhajt, és meglátják, Isten teljesíti a kérésüket, nem fog késni a csoda.
A csoda késett, a baloldali szervezetek harci szövetsége (ŻOB) létrejött – igaz, a Bund csak októberben csatlakozott hozzá –, most már csak fegyvereket kellett szerezni. Sikerült is néhány pisztolyt és kézigránátot vásárolniuk, de szeptember elején a németek megölték két fontos vezetőjüket, sőt még az arzenált is elkobozták. Közben 300000 embert vittek el Varsóból Treblinkába. A baloldali fiatalok mindjárt a deportálás elején igyekeztek kivonni tagjaikat a gettóból: egy részüket a közeli és távolabbi erdőkbe küldték a partizánokhoz (ezek a fiúk-lányok vagy oda sem értek, mert már a vonatról leszedték őket a németek, vagy a tűzkeresztség során vesztették életüket, hiszen fegyverük nem volt, harcban kellett volna szerezniük, vagy a lengyel ellenállás valamelyik szélsőségesen zsidóellenes egysége végzett velük), más részüket a halucok Varsóhoz közeli mezőgazdasági farmjain „tárolták” (a két farmot a németek csak novemberben szüntették meg). Utóbbiak közül sokan visszatértek a gettóba, ahol folyt a harcosnak alkalmas fiatalok titkos toborzása, a sorokat vidéken szervezett és Varsóba hozott egységek is erősítették; az ellenállók zömének életkora 16-24 év között mozgott, és nem lehettek többen 2-300 főnél. Felosztották a terepet, kijelölték az egységek vezetőit, taktikai megbeszélések folytak, lőgyakorlatokat tartottak lőfegyver nélkül, pisztoly helyett kinyújtott mutatóujjukkal célozva meg a tízest.
Fegyvert a legnagyobb lengyel földalatti szervezettől, a Honi Hadseregtől reméltek kapni, de januárig hiába. A keresztény nemzeti beállítottságú lengyel ellenállók, látván a deportálás során tanúsított passzivitást, először is nem hitték el a zsidókról, hogy képesek harcolni, másodszor lehetetlennek tartották, hogy saját ügyükért – a méltó halálért – akarnak fegyvert fogni; bolsevista ügynököket gyanítottak bennük, akik egykettőre ellenük fordítják majd a kapott fegyvert. Így a sokkal kisebb létszámú baloldali szocialista Népi Hadsereg segítségével jutottak pár pisztolyhoz és kézigránáthoz.
Ezek robbantak és dördültek el január 18-án. Nem volt megbeszélt haditerv. Két egység cselekedett, egymástól elszigetelten, más-más taktikát alkalmazva. A fegyveres somérok Mordechai Anielewicz javaslatára elvegyültek a deportálandók tömegében és adott jelre tüzelni kezdtek abban a reményben, hogy a tömeg menekülni kezd és sokan elbújnak majd. Közülük csak ketten maradtak életben, a többieket a nyílt utcai harcban azonnal lekaszabolták a németek. Nekik mindössze pár pisztolyuk volt – az ellenség kezében sorozatlövő fegyverek.
A másik csapat a halucok egyik harcálláspontján tartott találkozót előző este, ekkor állított be Jichak Katzenelson és egyetlen megmaradt fia, Cví. A költő egy bátor rabbiról szóló hosszú versét recitálta a fiataloknak, akik illő tisztelettel hallgatták a hajnalba nyúló felolvasást. A többiről Katzenelson poémája tudósít a helyszínről, pillanatfelvételszerűen. A gettó váratlan körülzárásáról, az utcán vonuló menetről, fegyverek szétosztásáról, a fiatalokat lelkesítő beszédről, a tűzpárbajról, a németek soraiban támadó zavarról, a veszteségekről.
Jichok (Icchak) Zuckermann, a lengyelországi haluc mozgalom vezetője, a Zsidó Harci Szervezet parancsnokhelyettese és társai nem az előnytelen utcai harcot választják, inkább az épületben bevárják a razziázó németeket, olvasást mímelve, aztán hirtelen a könyv mögül nyitnak tüzet rájuk. Ez a harcmodor, amely padláson, tetőn történő mozgással egészül ki, eredményesebbnek bizonyult a másiknál. A németek a harmadik napon leállítják a deportálást.
A halucok
Szó esik a versben bizonyos Labanról, krakkói üdvözletről, véres lábról. Ez a pár sornyi – kissé enigmatikus – dokumentarista sűrítés jelzi, milyen nehézségekkel kellett megküzdenie a költőnek, amikor – ezer és ezer vers- és naplóíró társához hasonlóan – az utókort akarta tudósítani az eseményekről.
A zsidó fegyveres ellenállás kirobbanása általánosságban három feltételhez kötődött: a soá természetének felismeréséhez (hogy ti. a németek senkit nem akarnak életben hagyni), a családtagok elvesztéséhez (ez megszünteti a zsarolhatóságot), a fegyverhez jutás lehetőségéhez. A német terror kíméletlenségéből és a megtévesztő manőverekből következően kevés helyen és többnyire csak megkésve nyílt lehetőség a szervezett ellenállásra. A zsidó partizánharc a keleti területeken kezdődött, a mocsaras belorusz erdőségekben, majd Vilnában és környékén folytatódott, a nyugati területeken pedig Varsó irányításával szerveződtek az akciók. Eredményességüket jócskán nehezítette a német éberség (a Gestapo kiterjedt besúgóhálózatot működtetett a gettókban, halálbüntetéssel sújtotta a zsidókat a gettón kívül bújtatókat és jutalomban részesítette a nyomravezetőket), továbbá a civilizáltabb környezet (Lengyelország középső és nyugati részein nem voltak ősrengetegek, ahová vissza lehetett volna vonulni) és a szövetségesek hiánya (keleten ott voltak a szovjet partizánegységek).
Ilyen körülmények között valóságos csoda volt az, amiről a versbeli Laban „üdvözlete” szólt: hogy 1942 karácsonya előtt Krakkóban sikerült egyszerre több olyan szórakozóhelyre kézigránátot hajítani, ahol német katonák, kivált az SS tagjai tartózkodtak. Sajnos az akció végrehajtóit (informátoraiknak köszönhetően) szinte azonnal el tudták fogni a nácik, az eseményt figyelemmel kísérő és a lábába golyót kapó Icchak Zuckermannt csak saját lélekjelenléte és persze néhány jóindulatú lengyel segítsége mentette meg. Az akció sikerült, azonban a ŻOB szinte teljes krakkói szervezete –köztük Laban (Avraham Leibowicz), aki német egyenruhában vett részt az akcióban, ezért „tiszti köpenyes” – az életével fizetett érte.
Laban, Zuckermann, Civja valamennyien a Hehaluc Dror szervezet vezetői voltak. Ez a baloldali szocialista cionista ifjúsági szervezet adta a gerincét a fegyveres ellenállásnak a marxista Hasomér Hacair, a liberális Akiva és a revizionista Betár mellett. A halucok (magyarul: úttörők), szemben a Betárral, amelynek határozottan militáris jellege volt, eredetileg elsősorban kulturális tevékenységet folytattak a háború előtt és mezőgazdasági táborokban készültek az alijára. A varsói gettóban a deportálásokig 800 bejegyzett tagjuk volt (a Hasomérnak 500, az Akivának 200). Földalatti gimnáziumot működtettek jó nevű tanárokkal (Katzenelson például a bibliai prófétákat és a zsoltárokat tanította nekik), illegális újságot adtak ki, benne irodalmi összeállításokkal, ők jelentették meg egyetlen szamizdat könyvként Katzenelson Jób című drámáját. Anyagilag elsősorban a Jointra támaszkodtak, farmjaik révén a nagy éhínség alatt is viszonylag jobban el voltak látva élelemmel, több közös lakást tartottak fenn, ahol együtt éltek, a korabeli „idealista” elvek szerint.
Krónikás ének
Az Ének a kiirtott zsidó népről szerzője a mai Fehéroroszország, az egykori Litvánia területén született, a nyugat-lengyelországi Łódzban élte le élete javát, végül Auschwitzban ölték meg. Kenyerét a családi gimnáziumban pedagógusként, tankönyvíróként kereste; lelkes szocialista cionista volt, fiatalon részt vett az 1905-os łódzi munkás megmozdulásokban. Zsidó sorskérdésekről írt darabjait rendszeresen játszották a korabeli zsidó színházak, jónéhány megzenésített verse nagy népszerűségnek örvendett. Ő is, mint annyi kortársa bilingvis volt, de a magasabb műfajokban (líra, dráma) jobbára ivritül írt. Kezdetben játékos, szatirikus, parodisztikus versei új hangot vittek a modern héber költészetbe, ez a derűs hang azonban a harmincas évek közepétől egyre jobban elkomorult. Katzenelson a német támadás után 1939 novemberében Łódzból Varsóba menekült, és itt, a gettóban vált szenvedései és rendkívüli termékenysége folytán (több ezer sornyi verset, több színdarabot írt) a vészkorszak egyik legkiemelkedőbb alkotójává. A gettófelkelés kezdetekor (1943. április 19-én) haluc barátai kiküldték őt és Cví fiát (aki szintén tagja volt a ŻOB-nak) hírmondónak az „árja oldalra”, ott hondurasi útlevelet szerzett neki az ellenállás, ennek révén háromnegyed évre kijutott a franciaországi Vittelbe. A vitteli internáló táborban vetette papírra monumentális krónikás énekét 1943 októbere és 1944 januárja között. Ebben valóságos „panorámáját” adja az előző három évnek, mindannak, amit a német megszállás kezdete óta személyesen átélt vagy első kézből hallott valakitől. A verset abban a tudatban kezdte írni, hogy ő az „utolsó zsidó” Európában, akinek kötelessége beszámolnia népe tragédiájáról. Ahogy a gettóbeli verseket, ezt is jiddis nyelven írta, a kelet-európai zsidóság beszélt nyelvén – illetve ekkor már a halottak nyelvén. Addigra elveszítette szinte egész családját, jóformán összes barátját, ráadásul neki vezető értelmiségiként tudomása volt arról is, ami a többi lengyel városban lezajlott. Ezért érezte kötelességének, hogy az egészről adjon számot, de ez sem enyhített a kiheverhetetlen személyes tragédián. Ez a kettősség járja át váltóáramszerűen a verset, ettől van az, hogy a krónikás éneket át meg átszövik a lírai elemek, hogy a drámai jelenetekkel megtűzdelt elbeszélésbe újra és újra berobban a gyász és a fájdalom, hogy az elégikus hangon át meg áttör a harag. Katzenelson az elkészült versből több tisztázatot készített, egyiket-másikat elásták a tábor területén, egyet bőrönd fogantyújába varrva csempésztek ki. Még a háború vége előtt megjelent Párizsban egy kétnyelvű kiadása, azóta szinte valamennyi európai nyelvre, sőt még japánra is lefordították.
A költő erkölcsi és szellemi tartása a lengyelországi gettóharcosok által alapított kibuc (Lohamei Hagethaot – Ghetto Fighters House) intézményeiben él tovább. Egykori harcostársai és tanítványai Izraelben, Acco közelében a holokauszt szörnyűségeit és a zsidó ellenállás emlékeit bemutató múzeumot róla nevezték el.
