A II. énekhez
Mit tegyen a költő, ha már se otthona, se családja, se népe? Ha mindenkit és mindent elvettek tőle, épp csak az életét hagyták meg átmenetileg? Azt is csak azért, hogy társaival együtt alapot képezzen egy esetleges fogolycseréhez.
A színhely Észak-Franciaország, az ásványvizéről híres kisváros: Vittel. Közelebbről az a szögesdróttal körülkerített szállodakomplexum, ahol 1943-44-ben főleg lengyel zsidókat őriznek. A tábort a Vöröskereszt felügyeli, vagyis a foglyok kapnak enni, tisztálkodhatnak, még rádiót is hallgathatnak. A foglyok jó része Varsóból jön. Különféle latin-amerikai országok Svájcban készült papírjait vásárolták meg jó pénzen, a Gestapo tudtával és hasznával. Ők az utolsó varsói zsidók, a bujkálókat leszámítva. De hiába a svájci konzulátusokon működő embermentők jóakarata, az internáltak zömét a hondurasi és salvadori kormány végül is nem ismeri el állampolgárának, így aztán a nácik szemében meg is szűnik hasznosságuk. 1944 tavaszán, Párizs érintésével Auschwitzban kötnek ki. Tízből kilenc azonnal megy a gázkamrába. Közöttük a költő is, aki (tanúvallomásokból tudjuk) utóbb már egyáltalán nem bánta, hogy ő is a nácik számláját fogja gyarapítani.
Addigra ugyanis már megszületett tizenöt énekből álló nagy poémája, már le is másolta több példányban, már el is ásták a tábor területén a kéziratot, egy példányt pedig már ki is csempésztek belőle, egy bőrönd fogantyújába varrva. A költő pontosan tudta, hogy emberként nem élhetné túl azt, amin végigment: a łódzi bújkálást a Gestapo elől, a varsói gettó három évét, az éhínség, a tífusz és a nyomor apokaliptikus képeit, a szelekciók és deportálások közepette megvalósuló végítéletet, nagyfiát kivéve mindenkije elvesztését. Egyvalamire futotta már csak erejéből: hogy tanúságot tegyen. Az alatt a háromnegyed év alatt, amit Vittelben tölthetett, írt egy drámát Hannibálról, írt egy naplót (mindkettőt héberül), és végül kirobbant belőle a vers.
A vers jiddisül íródott, ahogy a költő sok más verse a háború alatt. A varsói gettóban három nyelven írtak: lengyelül, héberül és jiddisül. A költő cionista családból származott, héber nyelvű gimnáziumban tanított harminc évig, viszont az a varsói közeg, amelyben ő mozgott, főleg jiddisül beszélte meg a soá eseményeit. Elképzelhető, hogy ha Katzenelson élete meghosszabbodik, akkor átfordul benne héberre az átélt rettenet. De erre nem volt idő. Az eseményekhez fűződő emlékek, a rájuk vonatkozó szókészlet mind-mind a jiddishez kötődött. A jiddis kötötte őt össze a halottaival. És ő (mi mást tehetett?) népsiratót írt.
Először meg kellett idéznie a halottakat, maga köré állítani őket, hogy megteremtse a beszédhelyzetet: erről az iszonyú feladatról szól az első ének. Az alább olvasható második ének pedig a velük való szembesülésről: ez sem jelentett kisebb terhet az előbbinél. Felesége, két fia, testvére, barátai: ez veszteségnek túl sok.
Nem csoda, ha belül érzi: ez a népsiratás meghaladja a költői erejét, egyáltalán a költészetet mint olyat. De nemcsak a költői szó elégtelen arra, ami történt. Maga a hagyomány ingott meg itt az előző évek folyamán, méghozzá alapjaiban. Katzenelson harminc éven át tanította az ószövetségi prófétákat, minden szavuk a vérévé vált, de azt, ami 1939 és 1943 között történt Lengyelországban, azt, amit személyesen élt végig, nem lehetett sem ép ésszel felfogni, sem beleilleszteni a hagyományos vallásos magyarázatba. Az ószövetségi próféták ugyanis (Jóbot kivéve) nem ártatlanokra vonatkoztatták a történelmi eseményeket, hanem bűnösökre. Isten büntetett, mert az ember vétkezett. A huszadik századi pokol szenvedő átélője azonban nem tekinthetett bűnösnek egymillió elpusztított gyereket, egymillió elpusztított öreget és kétmillió elpusztított asszonyt sem. Mint ahogy a lengyel zsidó férfilakosság bűnéül sem igen lehetett mást felróni, mint hogy útban voltak, hogy Lengyelországban élő zsidók voltak. Ha ezt a katasztrófát költőnk Isten beavatkozásának tulajdonította volna, azzal a Teremtőt egy sorba állította volna azokkal a cinikus gyilkosokkal, akik gigantikus pusztításukat szerették olyan színben feltüntetni, legalább maguk előtt, mintha a kor mindenhatóiként cselekednének, ezeréves hatállyal. Ráadásul éppen a gyilkos náci propaganda volt az, amelyik már évtizedek óta azt sulykolta, hogy a zsidó nép és annak minden tagja vele születetten gonosz, bármiféle bűnre képes és aljasságok netovábbját követi el az összes nép, az egész emberiség ellen. A náci Németország Hitlert imádta istenként, Hitler pedig, illetve az ő jelszavait harsogó propagandagépezet „prófétikus” kirohanásokat intézett a zsidóság (és ha kellett, bármely más nép és kormány) ellen. Minden az ellenkezőjébe fordult: a hidegen kitervelt és megvalósított népirtás egy „prófécia” megvalósulásának lett beállítva; a gyilkos új életről papolt, sátánnak kikiáltva védtelen áldozatát.
Kérdés: túlharsoghatja-e a költő a prófétikus hagyomány szerint kora Asszíriáját, Németországot, túlmennydörögheti-e az utcasarkokon és a tömegkivégzéseknél üvöltő hangszórókat? Visszafordíthatja-e az idő kerekét, összeforraszthatja-e a megőrölt csontokat? Avagy várja meg (ő is) a Messiás eljövetelét? De akkor hogyan tudja meg a világ, mi történt? Hiszen a lengyel zsidóságból jóformán hírmondó sem maradt!
A gyászoló Katzenelson nem Jehezkel (Ezekiel próféta). Ő még annyira sem tudja, föltámadnak-e a halottak, mint elődje. Ő nem szól tovább példa és jel gyanánt, miután megölték a feleségét, mint elődje. Ő nem eszköze senkinek és semminek. Őt megroppantotta a fájdalom. Egy tizennégy és egy tizenkét éves fiút veszített el: Ben Ciont és Benjamint. És egy szeretett feleséget: Hanát. Még ott van egy kamaszfiú az oldalán, a tizennyolc éves Cvi. De már az ő napjai is meg vannak számlálva, a költő érzi. Erről prófétáljon? Vagy arról, hogy a facsonkból új hajtás nő majd? Ezt már megtette helyette kétezerötszáz éve a „rettentő szavak tudósa”. Vagy kiáltsa világgá, hogy Izráel trágyává lett, ahogy Jirmija (Jeremiás próféta) jósolta? Vagy (Jehezkel hangján) parázna asszonynak gyalázza azokat – akik már nincsenek?
Mivel a zsidó vallás tiltja az emberábrázolást, az Ószövetség alakjai a keresztény művészetből ismerősek számunkra. Egy-két kivételtől eltekintve valamennyien drapériáik fenségében vagy örvényében jelennek meg.
Katzenelson mélyebben le van sújtva és mélyebben felháborodva annál, semhogy a próféták drapériáiba akarna vagy tudna bújni. Csupasz ő, akárcsak a rokonai, mielőtt kivégezték őket. A hangja is fedetlen, a nyelve is meztelen. A Jeremiáséhoz fogható siratót hagy ránk. Semmit sem visz magával a megsemmisülésbe.
