Az V. ének és Reich-Ranicki visszaemlékezése elé
Idén lesz a hetvenedik évfordulója annak az eseménynek, amelyre európai civilizációnk nem gondolhat vissza büszkeséggel, de kereszténységben és humanitásban fogant erkölcsi kötelessége, hogy emlékezzen rá: 1942. július 22-én kezdte meg az SS a varsói gettó kiürítését. Nekünk, magyaroknak annál is inkább illik a hetven évvel ezelőtti Varsóra gondolnunk, mivel hajszálon múlt, hogy két évvel később Budapesten nem ismételte meg magát a történelem szóról szóra.
Varsó már a háború első évében, 1939-ben „kihúzta a gyufát”, amikor három hétig ellenállt az ostromló német haderőnek. Épületeinek tíz százalékát lebombázták, a védelmet irányító Starzyński polgármestert koncentrációs táborba vitték és megölték, a későbbi ellenállás potenciális vezetőinek tekintett lengyel értelmiséget megtizedelték, a várost három zónára osztották. A reprezentatív utak menti elegáns házakba a német megszállók költöztek, rendőrzászlóaljaikat a szejm és az egyetem épületében szállásolták el, a lakosság harmadát kitevő zsidókat a város területének alig tizedére zsúfolták össze, az összevissza hurcolkodás legalább százezer lengyelt is érintett. De ez mind átmeneti intézkedés volt. Varsó a Nagynémet Birodalom ezeréves rendszerében nem lett volna több jelentéktelen hídfőnél, amely a csapatok szabad mozgását biztosítja a Visztulán keresztül nyugat-keleti irányban. Ehhez elég lesz, gondolták, egy kétszázezres garnizonváros, ahonnan a zsidók végleg el fognak tűnni, a lengyelek pedig legfeljebb kiszolgáló személyzetként lesznek jelen valameddig. Az építészeti tervek már 1940 elején készen voltak, aztán a szovjet háború indulása, a keleten kibontakozó népirtás, valamint a hátország miatt érzett német „nyugtalanság” némileg átírták a forgatókönyvet. És amikor a varsói gettó háromnegyede már embermentes volt, és a maradék kevesek 1943 áprilisában fegyveres ellenállásra szánták el magukat, a lelkes német rendőri erők azzal a tudattal égettek fel ezernél is több épületet, hogy a romokon a nemzetiszocialista jövő alapjait vetik meg. Ugyanez ismétlődött meg „en gros” jó egy évvel később a lengyelek varsói felkelése idén. 1944 végére a náci lángszórók, tankok és dózerek olyan állapotba hozták a várost, hogy minden feltétel létrejött a megálmodott garnizonváros építéséhez. Egyetlen feltétel hiányzott csupán: az idő.
Amilyen ütemben folyt az épített környezet és a kulturális értékek pusztítása, olyan lázasan igyekeztek rögzíteni a velük történteket a zsidó elszenvedők, egyrészt, mert szinte a háború első percétől fogva ösztönszerűen érezték, hogy vajmi kevés esélyük van a megmaradásra, másrészt a huszadik századi propagandagépezetek ismeretében azt is tudták, hogy a történelmet tetszőleges célok érdekében tetszőleges fazonúra lehet alakítani utólag. Az értelmiség felismerte a helyzet rendkívüli voltát és mindent megtett a dokumentálás érdekében. Varsóban titkos archívumot hoztak létre. Gyűjtöttek minden hivatalos nyomtatványt. Aki az adminisztrációban dolgozott – iratokat, statisztikákat, levelezéseket másolt az archívum számára. Kérdőíveket juttattak el az emberekhez, hogy minél pontosabb képük legyen az életkörülményekről. Tanulmányok születtek a nők, a kényszermunkások, a gazdaság helyzetéről, az éhezésről, a csempészek tevékenységéről. Több százan vezettek naplót abban a reményben, hogy ha ők nem élik is túl a háborút, a naplójuk majd csak átvészeli valahogy. Írók, költők tucatjai „énekelték meg” a biblikus kornál is keserűbb kollektív tapasztalatot, festők, grafikusok, fotósok ábrázolták megrázó képeken a nyomorúság modern kori bugyrait.
Aztán jött a deportálás, a lakások kiürítése, kifosztása, a felkelés, a házak felperzselése: mindebből szinte semmi sem maradt. Csak amit még idejében a titkos archívumra bíztak, az maradt meg, kétharmad részben. A deportálás alatt elásták jó mélyre, a háború után kiásták a romok alól. Történészek negyven évet dolgoztak azon, hogy az archívum anyaga olvasható, kutatható legyen. Az egykorú források közül ma ez, a Ringelblum-archívum kínálja a leggazdagabb anyagot.
Egykorú forrás az a vers is, amelyből itt részletet adunk közre. Szerzője, Jichak Katzenelson három évet töltött a varsói gettóban, szinte mindenkijét elvesztette a deportálások alatt, majd hondurasi útlevélhez jutván egy franciaországi internálótáborba került. Ott, a gyógyvizéről híres Vittelben írta meg monumentális tizenöt énekes siratóját (dosz lid funm ojszgehargetn jidisn folk) a lengyel zsidóság elpusztításáról. A jiddis nyelvű poéma néhány kéziratpéldányát maga a költő ásta el a táborban egy fa alá, egy példányt pedig bőrönd fogantyújába varrva sikerült kicsempészni a táborból. A vers túlélte a háborút, azóta tucatnyi nyelvre lefordították, a költő azonban végül mártírhalált halt Auschwitzban.
KatzenelsonV. éneke a deportálást egyik legkényesebb pontján ragadja meg, mindjárt a kezdetén. Élesen fölveti azt a kérdést, amely az egykorú sorstársakat és a lengyel kortársakat is erősen foglalkoztatta: miért tűrik el a zsidó vezetők, hogy népüket vagonba tereljék? Ma már tudjuk, nemigen volt választásuk. A német taktika általában mindenütt bevált: a lerongyolódott, kiéheztetett embereket könnyű volt ígéretekkel hitegetni („dolgozni mentek”), a kivételekkel sikerült éket verni a szociálisan erősek és gyengék (az értelmiség és a szegények) közé, az adminisztrációt (önkormányzat, gettórendőrség) pedig, ugyancsak a mentesség fejében, azonnal bevonták a piszkos munkába. Mindezt kiegészítette a túszszedés intézménye (a vezetők és családtagjaik soraiból) és végül a dezinformáció („csak egy-két-három hétig tart az egész”, „csak ötvenezer, maximum hetvenezer ember kell”).
Mit tegyen a vezető mégis, bárha teljesen eszköztelen? Katzenelson színpadi effektusokkal ábrázolja ezt az abszurd helyzetet. Adva van, mint főszereplő, a varsói „Zsidó Tanács” elnöke, aki a költő mérlegén könnyűnek találtatik. Egyrészt eddig is együttműködött az elnyomókkal, másrészt asszimiláns, s mint ilyen nem is képviselheti méltóan a zsidók ügyét. Katzenelson tömör, zaklatott, kihagyásos párbeszédbe foglalja az öngyilkosságba menekülő ember belső drámáját, mint akinek a halál előtti pillanatban szembesülnie kell a lelkiismeretével. A lelkiismeret hangja vádló, a haldoklót mulasztásban marasztalja el, a népközeliség hiányát, a kollektív értékek elhanyagolását veti szemére, némileg a nemzeti romantika szellemében. Aztán hirtelen szemléletet vált, a romantika szürreális, horrorisztikus képbe fordul át; az elnök – félrebillent fejjel, hunyt szemmel is éberen – még levezeti az utolsó tanácsülést, holtában is a németeket szolgálva. (Ez a zárójelenet közeli rokonságban áll a kor expresszionista filmművészetével.)
Ha nem is ezt a (vizionált) tanácsülést, de ugyanezt az embert, a varsói „Zsidó Tanács” elnökét állítja elénk az események másik tanúja, igaz, egészen más megvilágításban. Ezúttal nem művésszel, egyszerű visszaemlékezővel van dolgunk, aki azonban jól tud mesélni. Kis híja volt, hogy ő is nem végezte Treblinkában, szerencsére volt annyi lélekjelenléte, hogy kilépve a deportálandók hosszú sorából, beugorjon egy kapualjba, fiatal feleségével együtt. Később kiszökött a gettóból, egy lengyel munkás és családja bujtatta kettejüket, és ő pénz helyett, mert az nem volt neki, éjszakánként (miközben a feketén árult cigaretták ezreit tömték megmentőikkel közösen) történetekkel fizetett az élelemért. Huszonkét éves fejjel a világirodalmat, főleg a németet mesélte lengyel bujtatóinak, így maradtak életben. 1958-ban emigrált Nyugat-Németországba, ahol két évtized alatt vezető kritikussá küzdte fel magát. Az utóbbi húsz évben az „irodalmi pápa” gúnynevet ragasztották rá a németek.
Marcel Reich-Ranicki fiatal fordítóként és tolmácsként dolgozott a varsói „Zsidó Tanács” egyik irodájában. A deportálás első napjáról közvetlen szemtanúként számol be; ő gépelte annak idején az SS által diktált jegyzőkönyvet. Beszámolója távolról sem olyan zaklatott, mint a költőé, igaz, több mint negyven évvel az események után készült. Könnyed hangú, mégis árnyalt portrét fest a varsói „Zsidó Tanács” elnökéről, akinek alakja a gettó időszaka alatt és még a háború után is sokáig a viták kereszttüzében állt.
Azóta, hogy nyilvánosságra került és több világnyelven olvashatóvá vált (eredetileg lengyelül írt) háborús naplója, Adam Czerniaków (1880-1942), a varsói „Zsidó Tanács” elnöke sokkal kedvezőbb elbírálást kapott, mint kortársaitól. Személyében egy magányos hőst ismerhetünk meg, azt a konok hivatalnokot, aki vert helyzetből indul, abban marad végig, de mindaddig, amíg van remény a feltápászkodásra, akár egy kicsivel tágasabb lélegzetvételre, nem adja fel a harcot. Próbálja feljebb tornászni a gettónak megállapított halálos élelmiszer fejadagot, próbál bankkölcsönt kijárni a pénzétől megfosztott zsidó önkormányzatnak, próbálja kiszabadítani a koldulásért börtönbe zárt csontbőr gyerekeket, ám igyekezetét többnyire nemigen koronázza siker. Próbál humanisztikus pedagógiai eszközökkel (észérvek, meggyőzés) hatni a gettó fölé rendelt német biztosra, aki kora szerint a fia lehetne. A deportálás mennyköve épp akkor csap be, amikor a dolgok már kezdenek jobban menni, amikor már megcsillan a remény a gazdasági túlélésre. Mindez azonban délibáb, július 19-én ugyanis Himmler parancsot ad a varsói gettó kiürítésére. Az év végére néhány hadifontosságú üzem munkásain kívül senki sem maradhat életben a lengyelországi zsidók közül.
Czerniaków az első világháború előtt járt a drezdai Műegyetemre. Az egy más világ volt, más emberekkel, amit akkor Németországban látott, megismert. El nem tudta képzelni, hogy a németekből így kivesszen a polgári érzület és a humanitás. Ezért „kapcsolt” későn: csak akkor kapott észbe, amikor az árva gyerekek deportálását próbálta megakadályozni azon a címen, hogy hát azok biztosan nem fognak dolgozni ott „keleten” (hiszen az „áttelepítést” azzal hirdették meg a németek, hogy „dolgozni” küldik az embereket), de az SS válaszra sem méltatta. Ekkor belátta, hogy kifogyott az eszközeiből, és lenyelte a ciánkálit.
Czerniaków (és az összes többi gettó-vezető) semmit sem láthatott abból a birkózásból, amit az ökonómia-párti és az eliminatorikus irányzat vívott egymással az SS-en belül. Az előbbi eminens német katonai érdeknek tekintette a szakképzett zsidó munkaerő (persze rabszolgaszerű) felhasználását, az utóbbi egy pillanatra sem tudta levenni a rasszista szemüveget, és azon keresztül a maga kreálta képet látta csak, a visszataszítóan veszélyes „világkártevőét”, amitől meg kell szabadulni. Átmenetileg teret tudott nyerni az előbbi irányzat, mely a munkásoknak és családjuknak életet ígért (ezért voltak készek a gettó vezetői az öregek, a gyengék és néhol a gyerekek beáldozására), ám a színfalak mögött 1942 elején már a megsemmisítés-pártiak kerekedtek felül. Pár hónap alatt négy megsemmisítő tábort építettek fel, primitívet, de borzalmasan hatékonyat, a negyediket, Treblinkát a varsói zsidókkal „avatták fel”.
