A kilépés bátorsága
Dzsiddu Krisnamurti
Világkorszakváltáskor, így tartja az ezoterikus hagyomány, menetrendszerűen betoppan hozzánk a Segítő, aláereszkedik a negyedik égből és elhozza a megváltást. Ő Maitréja, a segítő bodhiszattva, a neve szanszkritül „szerető kedvességet” jelent. Kérdéseink volnának ugyan (kinek hoz szabadulást?, mindenkinek?, úgy mindenkinek, ahogy az eddigiek?), de tegyük félre őket. Álljunk meg ott, hogy ki lesz a Megváltó és mikor jön? Annál is inkább, mivel az emberiség a Halak jegyéből mindjárt a Vízöntőébe lép.
Ezen a „mindjárt”-on már a 19. század végén is folyt a vita. Az előtérben a haladás diadalmenete: a lovakat leváltó robbanómotorok, levegőbe emelkedő gépmadarak, láthatóvá tett rádioaktív sugarak, szexualitásra visszavezetett álmok. A teozófusok többet tudnak: ők imbolyogni látják az emberiség hajóját és elkerülhetetlennek az Eljövetelt, a Világtanítóét. Blavatsky még 1975-re tette, utódja, Annie Besant már a 20. század elején közelinek érezte, munkatársa, a tisztánlátó Charles Webster Leadbeater pedig fel is fedezte a dél-indiai tengerparton. Tudniillik fürödni menet megakadt a szeme egy tizennégy éves hindu kisfiún. Pontosabban: az auráján. Leadbeater már rengeteg aurát megvizsgált, de ilyen foltmentesen önzetlent még életében nem látott. Ebből a fiúból nagy tanító lesz, jósolta, még a teozófus elnökasszonynál, Annie Besantnál is nagyobb.
Az indiai Pygmalion
A fiú dél-indiai bráhmin családba született 1895-ben, apja adószedő volt, a kérdéses időben (1909) már az adjari teozófus campus alkalmazottja. Tizenegy gyermeke közül hat érte meg a felnőttkort, a hibátlan aurájú a nyolcadik volt a sorban. Mivel Indiában a nyolcadszülött fiút előszeretettel nevezik el Visnu isten nyolcadik megtestesüléséről Krisnának, ő is ezt a nevet kapta. Dzsiddu Krisnamurti (magyarosan írom) sokat betegeskedő, lassan fejlődő gyerek volt, az iskolával nehezen boldogult. Apjának nem volt ideje foglalkozni vele, anyjától annál több törődést kapott, de őt meg elvesztette tízévesen. Otthon a szent szobában Annie Besant képe függött a főhelyen.
Elkezdődik az okkult Pygmalion-történet: a vézna, de csinos fiú öccsével, Nitjával együtt a teozófusok gondnoksága alá kerül: térdig érő hajukat rövidre vágják, angol ruhát adnak rájuk, gentlemant nevelnek belőlük. Öccse éleseszű, ambiciózus, Krisnamurti tompa, unja a tanulást. Mindegy, ő úgyis csak edény, a belé költöző „Világszellem” majdani hordozója. „Karmikus okokból” fontos, hogy bráhmin legyen (ahogy Jézus is „Dávid-házi”), még fontosabb, hogy tisztába jöjjön előző életeivel, ha netán nem emlékeznék rájuk. Leadbeater olyan pedigrét gyárt neki, amilyet még nem pipált a világ.
Ebben a 70 ezer éven átívelő inkarnációs szappanoperában több száz név sodródik, alakul át és ölt új sorsot, persze a teozófia történeti sémáiba szorítva. Az Atlantiszból elmenekült Manu király a Góbi-tenger egyik szigetén él, míg öt fia a szárazföldön, ezek egyike Krisna, vagyis Alküoné. Tőlük ered az a spirituális család, melynek leszármazottaiban a teozófus mozgalom magára ismerhet: az Alküoné-történet reprodukálja a teozófusok „láthatatlan” történetét. Változó konstellációkban, egymás házastársaiként, testvéreiként, gyerekeiként bukkannak fel az egymást követő nemzedékek során. Bekerülni a végül 48 életet felölelő ezer oldalas krónikába felért egy kitüntetéssel: állítólag a teozófus mellékszereplők némelyike még fizetett is ezért a nagy tisztességért.
Az eljövendő Világtanító esténként a saját életeit hallgatja, nappal angolra tanítják, brit történelemre, illemre, tisztálkodásra, biciklizésre, teniszezésre, és persze ezoterikus ismeretekre. Bevezetik a legendás „mesterek” körébe, azok pedig Maitréjával az élen befogadják az örök Élet Testvériségébe, valahol a Himalájában. Történik mindez éjszaka, az ágyon fekve, a padlón fekvő Leadbeater a közelből vigyázza Krisna „asztrálutazását”. Ez az önszuggesztióval párosuló rituális „tudatvezetés” az első beavatása.
Ettől szárnyakat kap, 15 évesen (bár alig tud angolul) Alküoné álnéven angol nyelvű könyvet jegyez, amolyan okkult erkölcsi útmutatót, A mester lábainál címmel. Nem, nem ő a szerző, szabadkozik az előszóban, ő csak leírta, amit Morija (alias Leadbeater) mester diktált. A könyv bestseller lesz, azóta több millió példány kelt el belőle.
A legjobb társaságban Angliában
Pörög a teozófusmarketing; nemcsak a fiút készítik fel az Eljövetelre, hanem a világot is (ezzel verik ki a biztosítékot Rudolf Steinernél, aki otthagyja őket: nem hisz az egészben). A hiszékeny gazdagok számára megalapítják a Keleti Csillag Rendet, mely 15000 tagot számlál fénykorában és nagyvonalú adományokkal egyengeti a Megváltás útját. Magát a „hordozót” öccsével együtt Angliában képzik tovább. A legjobb szabóval dolgoztatnak, a legelőkelőbb társaságba járatják, egy pillanat, mindjárt Oxfordba is beíratják, a Világszellem nem bújik bele akárkibe. És ha már belebújt, akkor ugye a központból, a high societyből kiindulva lehet a leghatékonyabb az emberiség testvériesítése, legalábbis ezt gondolják a „mesterek”, ezt gondolja Besant és Leadbeater.
Az apa először beegyezik a fiai elvitelébe, aztán félteni kezdi őket, pert indít szülői jogaiért, de elveszíti. Krisnamurti közben nagykorú lesz, akár haza is mehetne, de a Savile Row-öltönyt, a kézzel varrott kesztyűt, az aranyórát, az anyáskodó környezetet mégsem óhajtja lecserélni az otthoni szegénységre. Szülőhelyétől, családjától elidegenedett, mostantól a teozófusok a családja. Anyanyelvét, a telugut elfelejti, de angolsága se kifogástalan még. Oxford kitér a felvétele elől: mit taníthatnának ők egy Messiásnak? (Tényleg, mit is?) Öccse simán bejut a jogra, neki viszont még érettségije sincs; home schooling keretében oktatják. A teozófusoktól kapott évdíjból éldegél, motorozik, autókázik, golfozik. Az arisztokrácia liberális köreiben amolyan egzotikus herceg számba megy, mások szemében „színes majom”. Utaztatják, mutogatják, gyönyörű ifjúvá serdül, flört hátán flört, persze plátóian, a lányok és az anyák is imádják. Az aranyélet lassan kisöpri fejéből a „mestereket”. 1922 tavaszán Sydney-ben járva Leadbeater figyelmezteti, hogy megfeledkezett a küldetéséről.
Ausztráliából nem tér vissza Európába, Kaliforniában köt ki. Szeretett öccsén, aki mindenhová kíséri, kitör a tüdőbaj, az orvosok száraz, meleg klímát javasolnak. Egy teozófusnő rendelkezésükre bocsátja házát a festői Ojai-völgyben. Ez lesz Krisnamurti otthona a hátralévő évtizedekben. Nekiáll meditálni, próbál felnőni a szerephez. Kis idő múlva súlyos szomatikus tünetek lépnek fel, mintha a test (tényleg a test?) ellenállna. Rendkívüli fájdalmak gyötrik, rosszullétek törnek rá, eszméletét veszti, félrebeszél: anyját hívja, vigyék már haza, mindenki menjen távolabb. Elviselhetetlennek érzi a hangokat, a fényt, a szagokat. Csak akkor nyugszik meg valamelyest, amikor házvezetőnőjük, egy 19 éves lány odaül mellé, tenyerébe veszi a fejét és babusgatja. Aztán a fizikai krízis első tetőpontján a remegések, vonaglások, hasítások megszűnnek és helyet adnak valami olyan élménynek, amit ő a világgal való misztikus egységnek él meg.
Az indiai kultúrában ezt a nyugalmat hozó, világból kizökkent tudatállapotot „szamádhi”-nak nevezik. Számos olyan elvonult indiai szerzetes él ma is és élt Krisnamurti idejében is, akik évekig meg se szólaltak. Hallgatásuk nem feltétlenül azt jelenti, hogy megvetik a világot, sokkal inkább azt, hogy ha valaki megkérdezné őket, hogy mit éltek át, nem tudnának válaszolni, mert e különös állapotra nemigen alkalmasak a szavak.
„A nyelvem határai a világom határait jelentik”, állapította meg Wittgenstein. Ha azonban a Határtalan a világom, a mindent magába foglaló, akkor a nyelvem csődöt mond. Vagy sima banalitásokba torkoll: „tat twam asi” („te vagy az”), „ego kai ho pater hen esmen” („én és az Atya egyek vagyunk”), „ana’l haqq” („én vagyok az Igazság”). Banális vagy nem, minden valamire való misztikus ezt akarja átadni, hindu, keresztény, muszlim, ezt a semmihez sem fogható élményt, amikor, mondjuk így, megütötte a mennyei főnyereményt.
A teozófusok kreatúrája
Vissza Krisnamurtihoz: a pszichoszomatikus rohamok és azok megnyugvásszerű átmeneti feloldása, „the process” („a folyamat"), ahogy ő nevezte, nem áll meg, minden este rátör. Hogy epileptikus vagy skizofrén természetű, csak címkézés kérdése. Egyes vélemények szerint ezzel vette rá legszűkebb környezetét (különösen a fiatal nőket), hogy csak vele törődjenek. Egy kisfiú hangján beszélt, akit elvittek, nem tudja, hová, és arra kérte a jelenlévőket, vigyázzanak a védtelenül maradt testre. Miután „azok” feltöltötték (mivel?), eszmélete visszatért, és a hangja is visszaváltozott. Soha nem beszélt arról, hogy kik vitték el, miért és hová; már csak azért sem, mert nem emlékezett rá.
Egy másik olvasata ugyanennek a történésnek, hogy itt a jógából ismert tudatátvitel történik a meditáció során, ennek az energiaáramlásnak a kísérőjelenségei a testi tünetek, eredménye pedig az „egységélmény”. A fiatal Krisnamurti mindenesetre iszonyatosan szenvedett. Mentorai nem tudnak segíteni rajta, viszont az Eljövetele egyre sürgetőbb. Bemelegítésként turnéztatják: kastély várja Hollandiában, amfiteátrum Ausztráliában, árnyas liget Indiában, tizenkét „apostol” a világ minden táján, és mindenütt révült, odaadó figyelem.
A „Keleti Csillag” (hiszen ő az) két malomkő között őrlődik. Az egyik a nyomasztóan nehéz szerep, aminek meg akar felelni. A másik az elvárás, hogy adja fel a saját személyét, és az a belső tiltakozás, hogy ezzel az azonosságát (a szabadságát) adja fel. Hindunak már nem hindu, angolnak sem angol, csak a teozófusok kreatúrája. Ennél is többet várnak tőle: hogy a szócsövük legyen. Lehet, hogy megtette volna. De közben meghalt tébécében az öccse, pedig a „mesterek” azt ígérték, hogy meggyógyul. Mintha a múltját veszítette volna el. Egyre ingerültebben viselte a rá nehezedő nyomást: a nyári „Csillag-táborokat”, a szenzációhajhászást, a hindu Krisztus imázsát, a köré sereglő „apostoli” hierarchiát.
Nem mintha a Teozófiai Társaság holmi ördögi cselszövényre készült volna, ők tényleg lelkes béke- és testvériségpártiak voltak, csak az okkult doktrinájuk vezette őket a saját orruknál fogva. Be voltak zsongva önnön fontosságuktól. Háromezer ember ácsorgott 1929. augusztus 3-án Ommenben, a zöldellő holland pázsiton, hogy tanúja legyen az Eljövetelnek. Mert a vezérkar közhírré tette, hogy a Világtanító ezennel megkezdi működését. Képzelhetjük, mekkora lehetett a döbbenet, amikor Krisnamurti első intézkedésként bejelentette, hogy feloszlatja a Keleti Csillag Rendet (a megváltás infrastrukturális alapját), mert az igazsághoz sem rend, sem szekta, sem egyház nem visz közelebb. Az Igazsághoz nem vezet szervezett turizmus. Az ember boldogságra született és a boldogságot a szabadságon át érheti el. Neki egyetlen célja van, szabaddá tenni az embereket. Nincs szüksége követőkre, kövesse mindenki saját magát.
Az utazó guru
„The Coming has gone wrong” („az Eljövetel félresiklott”), jegyezte meg keserűen Leadbeater, Annie Besant azonban kitartott mellette. Krisnamurti tanításának lényege, hogy az ember akkor juthat el önmagához, akkor sugározhat magából „szerető kedvességet”, ha dogmáktól, hiedelmektől, előítéletektől, filozófiai iskoláktól mentesen gondolkodik. Ha kialakítja magában az éber „önfigyelmet”, vagyis úgy nézi magát is, mintha egy másikat nézne. Ez a „metafizikus pszichoanalízis” vagy „extatikus egoizmus” visszautasít minden gurut, minden papot, minden rituálét.
Szép, szép, mondhatnánk, akkor hát tényleg leköszönt, tényleg bedobta a törölközőt és elment kecskét tenyészteni vagy articsókát termeszteni? Hát nem. Ő végül is egy dologhoz értett, a nyilvános előadáshoz, a talkinghoz, erre edzették hosszú éveken át: valamiből neki is élnie kellett, miután kilépett a Teozófiai Társaságból. Kilépett, de személyes kapcsolatai erősek voltak, rájuk építhette a jövőjét. Besant támogatásának köszönhetően sokan a barátai maradtak, sőt, a kilépés radikális gesztusa még növelte is a nimbuszát. Krisnamurti lett az egyik legkeresettebb guru a nyugati féltekén, hatvan év alatt (1986-ban halt meg) annyi fellépése volt Oslótól Oaklandig, Buenos Airestől Benaresig, hogy össze se lehet számolni. Ő lett az első antiguru a gurugyárból. Ehhez persze kellett a szakadár teozófus, az anarchista próféta szexepílje, kellett a teozófus netvörk, kellett a művelt polgár ürességérzete, kellettek a vagyonos szponzorok.
Hogy azért a futószalag, ami a világhír felé vitte, nem volt zökkenőmentes, arról 1930-as balkáni turnéja tanúskodik. Athénben akkor járt először, megrendülten állt a Parthenon oszlopainál, térdre rogyott és megcsókolta az Akropolisz földjét. Következő állomásán, Bukarestben az egyetemi gárda tagjai (abban a meggyőződésben, hogy a teozófia is a zsidó világösszeesküvés része) bűzbombát dobtak az előadóterembe, egy rajongója pedig valami nyerstojásból kevert pempőt adott neki, hogy a hangszálait azzal erősítse. Az előadást megtartotta, a románok még hallhatták a híres mondatot: „Truth is a pathless land” („az Igazság úttalan vidék”), de mire Budapestre ért, már gyomormérgezése volt (szalmonellás lehetett a tojás), úgyhogy legalább egy hétig lábadozott a svábhegyi szanatóriumban. A pesti nyelv egyszerűen „Krisna Mukinak” hívta, és mivel az egészsége nem jött rendbe, de talán a mi zsidóverő egyetemistáinkról is hallott egyet-mást, lemondta a Zeneakadémiára tervezett fellépését, és sietve távozott hollandiai birtokára. Az epés magyar sajtó a dúsgazdag szélhámost, a világszédítőt látta benne és nem hullatott könnyeket utána. Na és mit terjesztett róla? Hogy vegetárius létére jó zsíros gulyáslevest evett mérték nélkül, azzal csapta el a gyomrát. Mentális klímánk, a miénk, kelet-közép-európaiaké, a jelek szerint nem nagyon különbözött a maitól.
Krisnamurti „úttalan igazsága” a belső végtelen felé nyit. Nem észalapon közelít hozzá, az érzést, az érzelmet iskolázza. A csendet célozza meg, ahol a fogalmak szertefoszlanak. „Megvilágosodása” érzelmi alapú volt, bölcseleti állványzatra nemigen támaszkodhatott, nem is volt ilyenje neki, amikor „a folyamat” során a megmaradt énmorzsákból összerakott valami filozófiafélét. Ezek sosem álltak össze rendszerré, bár élete során számtalan könyve jelent meg, elsősorban a beszélgetéseiből, a naplóiból, de még verseket is írt (elég giccseseket).
Nagylétszámú hallgatóságával szemben a szókratészi módszert érvényesítette: igyekezett rombolni a konvenciókat, visszautalva valami többre, érvényesebbre, de Szókratésszel szemben neki nem volt módja a rendelkezésre álló egy-másfél órában dialektikusan tisztázni a fogalmakat, és hát a hallgatóság sem a Platón-korabeli Athénból jött. Több száz, helyenként ezer emberrel nem lehet normálisan beszélgetni, erre még egy Világtanító se képes. Krisnamurti végigbeszélte az életét, ennek ellenére, úgy érzem, nem a szavak embere volt. Jobbára bontókésként működő érvei mögött ott sejlik a rendszeres meditáció, a testileg is megszenvedett katartikus „folyamat”, ami idősebb korában sem szünetelt. Ebből merítette önbizalmát, ebből az energiáit. De amit mondott, nyelvileg végtelenül közhelyes („Meg kell tisztítanunk az elménket” és „Csináld azt, ami boldoggá tesz, akkor jól csinálod. És bízz a jóságban”), filozófiailag pedig nincs mit érteni rajta. Akkor mi nyűgözte le benne az embereket (megnyerő külsején, nemes vonásain, finom modorán kívül)? A személyisége. A frissessége. A távolságtartása. A figyelme. A köztessége: keleten nyugati, nyugaton keleti. Talányos idegensége, személytelensége. A levegőben lógó kérdés: valóban magasabb erők médiuma? Erre ő is ráerősített.
Hallgatóira gyakorolt hatása leginkább egy fenséges vulkáné, amely ugyan kihunyt már, de a kitörés utórezgéseit érezteti szakadatlanul. Az önfelszabadítás katartikus ténye az, ami sugárzott belőle, ami annyi mindenkit elbűvölt később Aldous Huxley-től Bruce Lee-ig, Jaspers Johnstól John Lennonig. Mert mintha épp ez hiányozna mindenkinek, még ha illúzió volna is: a kilépés bátorsága.
Megjelent a Magyar Narancs 2019. október 31-i számában
