Egy toposz körüljárása
A király elküldi fiát messze földre, hozza el a kígyótól a kincset. Mielőtt a fiú útnak indul, meg kell válnia ruhájától. Megérkezik, elvegyül az ottaniak között. Ételüktől azonban mintegy álomba merül, megfeledkezik királyfi voltáról, küldetéséről. Apja levele téríti magához. Megigézi a kígyót, megszerzi a kincset. Hazatér, megdicsőül.
Ősi mese, ősi szereplőkkel. Esetünkben pártus a király, egyiptomi a kígyó, és gyöngy a kincs. Lehetne gyémánt, aranygyapjú, szent tűz, de az egy másik kultúrkör lenne. Történetünk Gyöngyhimnusz néven ismert. Egy gnosztikus iratban maradt ránk. A 3. században jegyezték le valahol Szíriában. A gnózis szerint a titkos tudás megszerzése megvált a földi szenvedéstől. A gyöngy itt alighanem ezt jelképezi. De a tudás helyén állhatna „igazság" vagy „helyes hit" is. (Vagy a még ennél is fontosabb „hatalom", „királyság".)
Jó, de miért kell a fiúnak idegenbe mennie? Otthon nincs meg a szükséges tudás? A haza nem rendelkezik elégséges erkölcsi-szellemi tőkével? Miért helyezi a mese, a mítosz a veszedelmes ellenség kezébe a csodatévő tárgyat? Hát a papának nincs gyöngye? Vagy ami apué, az nem lehet a fiúé? Jó, legyen így. De akkor a papa is így szerezte meg a magáét? Elment idegenbe, elaltatta (levágta?) a sárkányt, elszedte tőle az ő saját gyöngyét? Na és azt hová tette? A homloka közepére? A füle mögé? Esetleg pont a gyöngy az, amitől apa lett? Minden apa gyöngytulaj? Minden apa király?
Na és a kígyó? Jó, az veszedelmes. De hát tényleg nehéz megszerezni azt a fránya tudást, hitet, igazságot, az üdvről már nem is beszélve. A kígyó dramaturgiai helye tehát triviális. Őrzi és védi azt, amit nem adnak ingyen. Ő a mi nehézségeink projekciója. Ha nem az ellenségünk lenne a kígyó, akár segíthetne is nekünk. Igen, de a jó sárkány, a barátságos kígyó, az már egy másik mesevilág, egy másik kultúrkör lenne.
Ez a kígyó a tengerben várakozik. Jó ez neki? Mindegy. Elaltatják, a gyöngyét elveszik, de életben marad. A tenger metafora. A kígyó is az. Akárcsak a gyöngy, a királyfi, az alvás, a ruha, az út. Jelképek erdejében járunk. Kapcsolat int szinte minden dologból. Emlékezz: folyton ez süvölt felénk. Időnk szűkös, költők vagyunk, de királyfiak méginkább. Szeretnénk tudni, mi lesz a gyönggyel. Megvált a szenvedéstől vagy nem?
Nem fogjuk megtudni. Amíg fiúból apák nem leszünk. Akkor megtudjuk, hogy nem. Viszont a mi kultúrkörünk (meg még egy csomó másik is) olyan, hogy a fiúra van szabva a hős. A hős számít, övé a feladat, ő felejt és emlékszik, mi csak biztatni tudjuk. Mi tartjuk életben, a mi érzelmi háztartásunk. Az én bús szívem meg a tiéd. Örökkön háborog a tenger.
De mit gondol a gyöngy? Végtére is az ő dicséretét zengi a vers. Pontosabban a címe. Mit érez a metafora? Mi volt, mielőtt jelkép lett? Azt gondolja, hogy ő egy immunreakció. Ilyeneket persze csak mostanában gondol, mióta biológia órára jár. Korábban azt gondolta (akkor mitológiára járt), hogy ő egy könnycsepp, a szépség istennője hullatta őt örömében, igen, a mosolyszerető, amikor megszületvén kiemelkedett a habokból. Hahaha. Azért ezt azóta sem felejtette el, ebből máig táplálkozik az önérzete. Máskor azt mondta a mitológia tanára, hogy a szivárványló esőcseppek a testvérei. Ez is jól hangzott, hát még az, hogy ő a Hold, illetve, annak pirinyó-tömör mása: megszilárdult harmatcsepp. Azazhogy nem, inkább esőcsepp, amit éjnek évadján (holdsütésben vagy mennydörgésben) nyelt el a tengeri kagyló. Vagy a folyami. Mindegy. Még mindig jobb, mint ha a sárkány nyelné el és köpné ki, bele a nagy sötétségbe, hát nem? Hát igen. De ne féljen, hiszen az sem kizárt, hogy ő, gyöngy előbb volt, mint az egész teremtett világ. Ő volna az, amibe a világ, ha gyöngy volna, belé lett volna gondolva. Aha.
Lépjünk ki a jelképek erdejéből, tévedjünk el inkább a számok labirintusában. A pártus herceg még 1 db gyöngyért indult el a sötétség birodalmába. Aki viszont jó keresztényként bejut a „csillagló" Új Jeruzsálembe, az már a 12 gyöngykapu egyikén mehet be. Nem tudjuk, mekkora a mennyország gyöngykapuja, nyilván minden kapunál nagyobb, de azt tudjuk, hogy a világ legnagyobb gyöngye jelenleg egy 34 kilós gigász. Óriáskagyló izzadta ki a Fülöp-szigetek egyikének közelében nem is olyan rég. A kagyló beleakadt egy halászbárka horgonyába, így fedezte fel a szerencsés megtaláló. Hazavitte, és hogy még nagyobb szerencsét hozzon, sokáig az ágya alatt tartotta. Az amorf gyöngyszörny 100 millió dollárt ér. Ez már a bizarréria kategóriába tartozik, nem? De.
És mennyit érhetett vajon az a kis híján negyven millió gyöngy, amit a spanyol Habsburg, V. Károly sevillai raktára szippantott fel a távol-nyugati karibi partokról a császár uralkodása alatt? És ez csupán az ötöde volt a karibi gyöngyfogásnak, a „quinto", a királyt megillető köteles rész! A gyöngyadó összértéke nehezen megbecsülhető, mindenesetre egy-egy 7-8 karátos minőségi példányért 400 dukátot is megadtak akkoriban. Ez mai pénzeszközre átszámítva EU-s képviselőink egyéves jövedelmével (68.000 €) egyenértékű. Ebből is látszik, gyöngyéletük van. Becsüljük hát meg őket! Mint ahogy megbecsülhető az is, hogy miután az akkori technológiával csak minden tizedik kagylóból nyertek gyöngyöt (formásat vagy formátlant), a világbíró V. Károly uralkodásának végén csaknem kétmilliárd kagyló hullája borította a karibi partokat.
Mellesleg a kor éppen a szabálytalan alakú gyöngyöt értékelte magasabbra. Az ellenben hosszú ideig szabály volt, hogy gyöngyöt csak fejedelmi személyek viselhetnek. Ebből az illusztris körből is kiemelkedett gyöngyimádatával I. Erzsébet, a reneszánsz Anglia uralkodója. Állítólag Stuart Mária skót királynő vesztét is egy 600 szemes gyöngysor okozta, Erzsébet ugyanis elirigyelte vetélytársnője kollekcióját. Őfelsége általában tenyérnyi helyet sem hagyott az öltözékén gyöngy nélkül. Kedvenc kalóz admirálisai gondoskodtak róla, hogy udvari ékszerésze ki ne fogyjon a nyersanyagból, és udvari stylistja szürreális ruhakölteményeket álmodjon a „szűz királynőre". Erzsébet korát akár a gyöngyök korának is lehetne nevezni. A róla festett híres „armadás" portrén (akkor készült, amikor a brit hajóhad legyőzte a spanyol armadát) különösen jól látszik: ha ezer gyöngyöt nem viselt a fogadásokon, akkor egyet sem. Tessék megszámolni!
A gyöngy drága, a gyöngy szép, a gyöngy igaz. Ez mind igaz, sőt. De mire jó? Nem titok. Viseld és megtudod! Először is teljesíti minden kívánságod. Ebben ugyan már minden benne van, de azért biztos érdekel a többi is. Tehát. Másodszor: megvéd a tűztől. Harmadszor: világít a sötétben. Negyedszer: semlegesíti a mérget. Ötödször: láthatatlanná varázsol. Hatodszor: örök fiatalságot ad. Hetedszer: bölcsességet. Nyolcadszor: kincseidet sokszorozza. Kilencedszer: kívánatos leszel, amíg élsz. Tízedszer: halhatatlanná tesz, ha már meghaltál.
Lehet, hogy az utóbbival érdemes kezdeni, ehhez viszont a szájba kell venni a gyöngyöt, mintha már halott lennél, ennyi alakoskodás kell, a többi már magától megy. Ha aztán mégiscsak ráncosodna a bőröd, romlana a látásod, és a kívánatosságod is hagyna maga után kívánnivalót, netán a bölcsességed is megfogyatkozna, még fordíthatsz a végzeten – ebben az esetben azonban a gyöngyöt por alakban kell fogyasztanod: a hatás mindenképpen garantált!
Nem, azért nem panacea a gyöngy, mint mondjuk a ginzeng, de láthatóan sokat tud. Vajon minek köszönhetően állít el vérzést, előz meg rákot, gyógyít vakságot, újít meg bőrt: csak nem a jól emészthető kalcium-komplexeivel? Talált! A gyöngy bioaktív, pont ez kell nekünk! Vízben szerencsére szegény, nem úgy, mint cseppfolyós rokona, a harmat. Anyagszerkezete igazából a kagyló héjával azonos, a gyöngy csakugyan a kagyló immunreakciója. Ha a planktonnal, mikroorganizmussal táplálkozó kagylóba betéved valami kisöpörhetetlen idegen anyag, akkor beindul a védekezés. A kagyló gyöngyházba foglalja az idegen testet. A héj kemény anyagát belül kiválasztó hámszövet ráveti magát a betolakodóra és ugyanazzal az anyaggal vonja be, mint amit a héj növesztéséhez is használ. Körberakosgatja a homokszemcsét vagy az idegen petét-pondrót mikroszkópikus méretű kalciumkarbonát lapocskákkal úgy, mintha zsindelyeket ragasztgatna egymáshoz sok-sok rétegben a hozzájuk keveredő nedves protein segítségével. Ha semelyik irányban nem akadályozza a védekező munkálatokat semmi, akkor az idegen test köré 3-4-5 év leforgása alatt szép, méretes és tökéletesen gömb alakú gyöngy cseperedik. Irizáló fényét attól kapja, hogy az őt felépítő aragonit kristályok (azokon a bizonyos lapocskákon) különféleképpen verik vissza a rájuk eső fénysugarat. Színüket esetleges fémtartalmuk is befolyásolja.
Na de ha csupa kalcium a csodaszer, akkor azt is javallhatnák az orvosok, hogy tessék megszárítani, majd megőrölni a csirkecsontot, miután le tetszettek rágni, és a porított csontkondenzátumot azután szükség esetén alkalmilag (vagy esetleg kúraszerűen) tessék az előírt mennyiségben (mondjuk, mézzel elkeverve) fogyasztani. Hát nem? Igen, ezen a gyöngy is csodálkozik, hogy miért nem a csirkék gyógyítják az embert, bár a maga furtonfúrt csonteszével hamar átlátja, hogy a rejtvény kulcsa a haszonkulcs. Márpedig a haszonkulcs legfőbb tulajdonsága, hogy bele van kódolva a növekedés.
Kagylót már sok százezer éve eszik az ember. A legrégebbi humán kultúrmaradványnak tekinthető kagylóhéjréteg Dél-Afrika partmenti barlangjaiban legalább 80000 éves. Egyesek szerint egy hosszú száraz földtörténeti időszakban a kagyló mentette meg a kihalástól az emberiséget. Már a történelem előtti ember is látott gyöngyöt, nemcsak kagylót, sőt halászta is. És nemcsak hajba, szakállba fűzte, nyilván dalokból is fűzött gyöngysorba füzért a sok fekete Orfeusz. A vers mint gyöngysor elég régi metafora lehet. A szörnyet igéző ének ugyancsak nagy múltra tekinthet vissza. Akárcsak a megváltás. Az ismert történelem első kézzel fogható gyöngye egy Abu Dhabiban feltárt, közel 8000 éves újkőkori településről került elő. Ez az ősi példány már cserekereskedelem résztvevője lehetett.
Ahogy a régiség az ásatóra vár, úgy vártuk mi gyöngyök, mi rejtett kincsek sok száz millió éve, hogy valaki megváltson végre minket a kagyló éjszínű belsejéből, a kagylóéból, amely ostobán magával vitte titkunkat a sírba. Jó, nem szidjuk a kagylót, hiszen ő a mi édesanyánk. Annyiféle van belőlük, örülhetünk, hogy akad köztük olyan, amelyik egyáltalán elő tud állítani minket. Mert a többség a mi szempontunkból nem produktív, meddő. Szegény kagyló nem kapott fejet az evolúciótól, mint puhatestű rokonai némelyike, a polipok például, de még szemet sem, hacsak minket, gyöngyszemeket nem számítunk annak. Mégis milyen kitartó! Vagy épp ezért, mert fejhiányos? Mindegy. Ebben a végtelenített kannibáltáncban, az élőlények cirkuszában végre valahára feltűnt az ember, aki megtanult minket értékünkön becsülni.
Lehajolt hozzánk, anyánkkal együtt felhozott minket a fenékről, megszabadított a nyálkától, a nemlétből a létbe, a börtönből a szabadságba emelt. Fel, az emberi szellem szubtilis ormaira. Esztétika, mitológia, biológia. Megtalált minket és megtalálta azokat is, akiknek kellünk. És azokat, akiknek a tüdeje és a szíve kell ahhoz, hogy mások szíve fölött ragyoghassunk. A maiak már csak 2-3-5 percre, az akkoriak akár 10-15 percre is képesek voltak alámerülni értünk. Naponta 40-50-szer. És amikor odalent megrántották a kötelet, hogy húzzák fel őket, akkor először a nehezéket, aztán a zsákmányt tartalmazó kosarat vagy hálót emelték be a csónakba a társak, csak azután jöttek ők. Na igen, szépek voltak, fiatalok, intenzív életet éltek. Nem is tartott sokáig: vagy a mélységi nyomás végzett velük, vagy a cápa, vagy a hidegrázás.
Értünk égett az ember, értünk ruházott be csónakba-búvárba-hálóba-kötélbe, értünk hozatott nagy tüdőkapacitású rabszolgákat – merülő szerszámokat –, valahányszor gyöngyláz tört ki a Föld különböző pontjain. A Vörös-tenger szudáni partja, Bahrein környéke a Perzsa-öbölben, a Mannar-öböl Ceylon és India, a Tonkin-öböl Vietnam és Kína között évezredek óta ad kenyeret a núbiai, arab, szingaléz, dél-kínai búvároknak. Ezek gazdag kagylótelepek, őshonos gyöngyhalászattal, királyi és arisztokrata megrendelőkkel. Aztán van, ahol a fehér ember növekvő esztétikai szükségletei teremtettek piacot nekünk, gyöngyöknek. Migráltunk feltartóztathatatlanul: a Karib-tengerből Sevilla érintésével Antwerpenbe, a Mississippi medréből Londonba, Tahiti mellől egyenest Párizsba, Bahreinből Bombaybe, onnan Isztambulba, Bécsbe és Berlinbe. Ez volt az újkor, az aranykor. Néha még az aranynál is többet értünk.
Aztán a 19. század végén jött egy szívós japán, aki tisztelte ugyan a természetet, de túl is akart tenni rajta. Nem elégedett meg a kagylók termékenységével, illetve termelékenységével; hiszen a kagyló szaporodik rendesen, évről-évre szanaszét küldi lárváit, csak minket, gyöngyöket produkál szerinte a kelleténél ritkábban. Ezért lázas kísérletezésbe fogott, hogy a természetet utánozva, idegen „mag" és kagyló-hámszövet beültetésével maga hozzon létre a kagylóban gyöngyöt, maga irányítsa a kagyló immunreakcióját. A kagyló úgy reagált, mint a gép, mindössze a beültetendő anyagot és a beültetés pontos helyét kellett eltalálni a kagyló „méhében". 12 évbe telt, mire a lapos és félgyöngyök, valamint így-úgy horpadt társaik ezrei után megszületett első ép és egészséges tenyésztett gyöngy testvérkénk!
De ez még nem minden: a festői Ago-öbölben tartott kagylóanyák rövid életük során kétszer-háromszor is gyöngyszülésre bírhatók. És némi szerencsével négyes-ötös-hatos gyöngyikrek is kinyerhetők belőlük. A japán nagyot szakított ezzel az in vitro módszerrel, vállalkozása leuralta a huszadik századi gyöngypiacot, abban is a prémium kategóriát, ám a féltve őrzött know-how-t lassan eltanulták a déltengereken. Azóta nagyüzemi módon, ketrecben-dróthálóban tartott kagylók tömkelege lóg a tengeröblökben: Polinéziában, Ausztráliában, Indonéziában.
A feltalálás elsősége a kínaiakat illette volna meg, ők már több száz évvel korábban elkezdték domesztikálni édesvízi kagylóikat, csak hát nem törődtek a marketinggel, aztán rájuk törtek a nyugatiak és leópiumozták őket, a kínai sárkány mély álomba merült, mondhatni, megaludt a szájában a gyöngy. Csakhogy az ezredforduló táján magához tért, megrázta magát, és tovább fejlesztette a japán módszert.
Ha nem is a minőség irányába, de mégis a divatot diktálva. Nem unalmas már egy kicsit a gyöngyházszínű gyöngy? Nosza, ültessünk be a kagylóba először gyöngyházmagot, aztán ha már kivettük az első termést, tegyünk a helyére földmagot, abban mindenféle ásványok vannak, attól aztán lesz nekünk olyan sokszínű, olyan szivárványló gyöngyikénk, amilyet még nem látott a világ! Ja, hogy nem lesz kerek: mit számít? Hogy belül üreges? Legalább nem húzza le a nők nyakát! Így keletkezik a második turnusban a felfújt, franciásan: a szuflé gyöngy. Ez jól megágyaz a harmadik beültetésnek: a szülőgép kagyló immár óriásbébit nevel, akkorát, hogy kilövi a méretplafont, a 17 mm-t. Bravó! Hogy szennyezett a kagylófarmok vize? Na és? Egy kicsit mélyülnek az árnyalatok, kicsit fuldokolnak a kagylóáldozatok. Sebaj, előttünk a gyöngyözön. Vagy már itt is van. Százból kilencvenkilencen Kínában látjuk meg a napvilágot, mi gyöngyök. Megváltó titkos tudás? Piackonformitás. Kagyló-anyánk ajkait úgy kétévente ki-kipeckelve, gazdáink kiemelnek minket, kisdedeket a gyöngykeltetőből, és mi potyogunk és pattogunk, mint a szerencse és a szépség flippergolyói, a világkereskedelem játékgépeiben, ezertonnaszám.
Megjelent a Magyar Narancs 2021. 01. 20-i számában
