Nincs felemelőbb érzés, mint azt tapasztalni, hogy a kultúra egyre szélesebb körökben terjed, s adott esetben akár olyan családokból származó tehetségek is ritka magasra emelkednek, akik elől a magasabb műveltség egyébként el van zárva. R. titkos kereskedelmi tanácsos házában hozott össze a sors azzal a fiatalemberrel, akinek rendkívüli képességei szeretetreméltóan jó természettel párosulnak. Egyszer véletlenül szóba hoztam neki, hogy van egy philadelphiai barátom, Charles Ewson, akivel állandó levelezésben állok, mire újdonsült ismerősöm a legteljesebb bizalommal átnyújtott nekem egy lezáratlan levelet. A levél a barátnőjének szólt, és megbízott vele, hogy adjam postára. El is küldtem a levelet: de ugye jól tettem, te kedves ifjú, hogy írásodat, magasztos bölcsességed és erényed foglalatát lemásoltam s ily módon megőriztem az utókornak?
Mármost nem rejthetem véka alá, hogy e párját ritkító fiatalember születését és eredeti foglalkozását tekintve – majom, aki a kereskedelmi tanácsos házában megtanult beszélni, olvasni, írni, zenélni stb., egy szó mint száz: a kultúra területén oly sokra vitte, hogy művészetével és tudományával, valamint kellemes erkölcseivel számos barátot szerzett, és manapság szívesen látott vendég valamennyi illusztris értelmiségi társaságban. Néhány apróságot leszámítva – például hogy a táncos teákon a hop-angloise-t járva időnként kissé furcsa szökelléseket mutat be, vagy hogy a dió csörgését nemigen képes bizonyos belső felindulás nélkül hallgatni, valamint (de ezt már alighanem csak az irigység mondatja, és az irígység köztudomásúan üldözi a zseniket), hogy amikor kézcsókot ad, még ha kesztyűt viselnek is, mindig felhorzsolja kissé a hölgyek kacsóját – mindezt leszámítva tehát jóformán semmit sem lehet észlelni egzotikus származásából, korábbi csínyei pedig, amelyeket fiatalabb éveiben követett el – mint pl. hogy ha valaki belépett a házba, gyorsan lekapta az illető fejéről a kalapot és elbújt egy cukroshordó mögé – ma már ujjongó tapssal kísért, elmés mondások formájában idéződnek fel csupán.
Íme az érdekes levél, amelyben Milo finom lelke és csodás műveltsége teljes egészében megnyilatkozik.
Milo, a művelt majom levele Észak-Amerikában élő barátnőjének, Pipinek
Drága Barátném! Még ma is némi riadalommal gondolok vissza arra a szerencsétlen időszakra, midőn nem voltam képes másként kifejezni gyöngéd érzelmeimet, mint merőben illetlen hangok kibocsátásával, melyeket egyetlen művelt ember sem értett. Ugyan mit is adhatott vissza abból a mélyről fakadó, bensőséges érzésből, amely dús szőrzettel borított férfias mellkasomat majd’ szétfeszítette, az a kellemetlenül hangzó, szánalmas „Ee, ee!”, amit abban az időszakban – ámbár gyöngéd pillantások bőséges kíséretében – szokásom volt hallatni? Amikor pedig becéztelek – és te ezt, édes, kicsi barátném, kényszerűségből mily megadóan tűrted! –, akkor is oly ügyetlen voltam, hogy ma már, midőn a legragyogóbb primo amorosóval is felveszem a versenyt és àla Duport csókolok kezet, hajdani kétbalkezességemnek a puszta gondolatára is szégyenpír futná el az arcom, ha nem gátolná ebben némiképpen erőteljes bőrszínem. Az emberek között felszedett műveltség, kell-e mondanom, mérhetetlen boldogságot jelent nekem és maradéktalan megelégedéssel tölt el. De azért előfordul, hogy – sokszor hosszú órákig – búnak eresztem a fejem, noha jól tudom, hogy az efféle hangulatok a legkevésbé sem férnek össze a kultúra által kialakított erkölcsi alkatommal. E hangulatok még a primitív állapotból erednek és vissza akarnak rántani az élőlényeknek abba az osztályába, amelyet ma már kimondhatatlanul megvetek. Ugyanis vagyok olyan ostoba, hogy ilyenkor szerencsétlen rokonainkra gondolok, akik a végtelen kiterjedésű, érintetlen erdőségekben még ma is a fákon ugrálnak, nem ismerik a nemesítés útján nyert ízletes gyümölcsöt, csupa vadon termővel táplálkoznak, s főleg esténként rázendítenek bizonyos himnuszokra. Ezekben a himnuszokban egyetlen hang sincs ám a helyén, szabályos ütemről pedig, legyen az 7/8-os vagy 13/4-es ütem, egyáltalán nem lehet beszélni. Tulajdonképpen semmi közöm már ezekhez a szerencsétlenekhez, valamiért mégis az eszembe idéződnek, és ilyenkor nem tudom megállni, hogy mélységes részvétre ne gyulladjak irántuk. Főleg öreg bácsikám jut eszembe (ha emlékezetem nem csal, anyai nagybátyám lehetett), ő nevelt bennünket a maga ostoba módszereivel s mindent elkövetett annak érdekében, hogy távol tartson bennünket az emberi kultúra vívmányaitól. Mereven ragaszkodott szigorú elveihez: őneki például esze ágában nem volt csizmát húzni. Rémült visítása ma is a fülembe cseng. Figyelmeztetésnek szánta, merthogy én, miközben jóízűen a kókuszt csemegéztem fenn a fán, igencsak sóvár pillantásokat vetettem arra a hosszú szárú karimás csizmára, amit a vadász ravaszul ott hagyott a pálma tövében. Lelki szemeimmel még ma is látom a vadász távolodó alakját: pompásan áll rajta a fa tövében hagyotthoz megszólalásig hasonlító, combig érő lábbeli. Mi tagadás, csak a fényesre suvickolt csizmának köszönhette a fickó, hogy hirtelen olyan imponáló nagysággá, valóságos óriássá nőtt a szememben. Hogyan is tudtam volna ellenállni a csábításnak? Elképzeltem, hogy én is olyan peckesen fogok járkálni a csizmában, mint ő. Ettől azonnal minden porcikám bizseregni kezdett. A fáról leugorva, a csizmahúzó kampók segítségével olyan ügyesen és elegánsan szuszakoltam bele karcsú végtagjaimat a soha nem próbált lábbelibe, mintha egész életemben csizmát viseltem volna. Már ez a csizmába ugrás is a tudomány és a művészet iránti különleges érzékemet jelezte valamiképpen: a tehetség eleve ott szunnyadt bennem, csupán fel kellett ébreszteni. Hogy járni persze nem tudtam a csizmában, hogy a vadász ezek után odajött hozzám, se szó, se beszéd, nyakon ragadott és magával hurcolt, hogy idős bácsikám szánalmas visítozás közepette kókuszdiót hajigált utánunk, hogy a kókuszok közül az egyik – a bősz öreg akarata ellenére, de talán új, pompás szerveket serkentve ezzel fejlődésre – keményen el is talált a bal fülem tövén, mindezt magad is jól tudod, bájos leány, hiszen ekkor bőgve és jajveszékelve rohanni kezdtél szerelmed után s ily módon önként fogságra adtad magadat. Fogságra? Miket beszélek? Hát nem a szabadság netovábbjával ajándékozott meg bennünket ez a fogság? Hiszen mi lehetne csodásabb a szellem kiművelésénél? És éppen ez adatott meg nekünk az emberek között. Mivel tudom, milyen élénk vagy természettől fogva, mivel ismerem gyors felfogóképességedet, szemernyi kétely sincs bennem az iránt, drága Pipim, hogy Te is nekifogtál valamelyest a művészetek és a tudományok elsajátításának. Erősen bízom benne, hogy így tettél, és mindenestől különbözöl már ádáz erdei rokonainktól. Hah! Az ő világukban erkölcstelenség és barbárság honol, a szemük száraz, és hiányzik belőlük minden érzelmi mélység! Feltételezem persze, és alighanem joggal, hogy Te nem jutottál olyan messzire a műveltség terén, mint jómagam. Hiszen én, ahogy mondani szokás, kész ember vagyok már. Tökéletesen tudok mindent, ezért úgy lesik minden szavamat, mint a kinyilatkoztatást, ott trónolok a tudományos és művészeti élet tetején. Te most minden bizonnyal azt hiszed, édes kicsikém, hogy mérhetetlen fáradságomba került, mire a kultúra e szédítően magas fokára feljutottam. Pedig esküszöm neked, ennél könnyebben már nem is mehetett volna semmi! Sokszor valósággal kacagnom kell rajta, hogy azokba az átkozott gyerekkori ugrógyakorlatokba, az egyik fáról a másikra lendülésbe mindig úgy beleizzadtam, hogy valósággal dőlt rólam a víz, ezzel szemben tudóssá, majd pedig bölccsé válásom során egy percig sem éreztem, hogy erőlködnöm kellene. Mindez inkább magától ment, így aztán végül nehezebb volt megbékülnöm a tudattal, hogy a tudomány legfelső fokain csücsülök, mint felkapaszkodnom odáig. Hála csodás tehetségemnek és a bácsi szerencsés dobásának!
Tudnod kell ugyanis, kedves Pipi, hogy a szellemi képességek és adottságok dudorok formájában kitapinthatók a koponyánkon. Az én kobakom hátsó fele olyasforma dudorrendszernek érződik, mint amiben csinos kókuszdiók sorakoznak, s ha sejtésem nem csal, az a jól irányzott dobás még szaporította is a dudorok számát, ennek folytán alighanem képességekben is gyarapodhattam. Tény és való, jól meg van dagadva a kobakom a fülem mögött!
Az emberek sokszor kinevetnek bennünket, egyébként teljesen igazságtalanul, a fajtánkra jellemző utánzó ösztön miatt. Márpedig ez az ösztön végső soron nem is a kultúra megszerzésére, inkább a bennünk rejlő kultúra megmutatására irányuló leküzdhetetlen vággyal azonos. Az embereknél ugyanez már réges-rég elfogadott elv. Az igazán bölcsek, akiket mindig igyekeztem utánozni, ezen a téren a következőképpen járnak el. Valaki létrehoz valamit, legyen az művészi vagy bármilyen más alkotás; mindenki odavan tőle: „Ez remek!” A bölcs pedig – mivel benne tombol a hivatás tébolya – mindjárt le is utánozza a maga módján. Igaz, hogy a végeredmény más lesz, de mit mond a bölcs? „Ez így van rendjén. Az általatok remeknek mondott alkotás nekem tulajdonképpen csak ösztönzésül szolgált, arra kellett, hogy felszínre hozza a régóta bennem élő igazi műremeket.” Ez körülbelül olyan, kedves Pipi, mint mikor valamelyik polgártársunk borotválkozás közben jócskán megvágja ugyan az orrát, ám ugyanezzel a mozdulattal egyszersmind olyan eredeti módon lendületes fazont kölcsönöz a bajuszának, amilyenről az, akitől a mintát vette, nem is ábrándozhat. Nos, épp ez a képességem, a velem született utánzóösztön hozott össze egy esztétika tanárral. Ennél a tanáromnál nem ismerek szeretetreméltóbb embert. Őtőle kaptam az első felvilágosítást saját magammal kapcsolatban, ő tanított meg beszélni is. Még mielőtt ez utóbbi képességemet kifejlesztettem volna, sok időt töltöttem éleselméjű, szellemes emberek társaságában. Alaposan megfigyeltem mimikájukat, taglejtésüket, ügyesen le is tudtam utánozni. Ez és tisztességes öltözékem – akkori jótevőm látott el vele – nem csak hogy megnyitott előttem minden ajtót, de egyenesen úgy fogadtak mindenütt, mint valami választékos modorú világfit. Ó, hogy égtem a vágytól: bárcsak beszélni is tudnék már! De lélekben így szóltam magamhoz: az égre, ha tudsz is beszélni majd, honnan veszed azt a temérdek ötletet, gondolatot, ami csak úgy árad a többi ember ajkáról? Hogyan fogsz arról a töméntelen dologról beszélni, aminek a nevét sem tudod jóformán? Hogyan fogsz tudni olyan határozottan ítélkezni a tudomány és a művészet alkotásairól, mint ők, ha egyszer nem vagy otthonos ezen a területen?
Amint képes voltam néhány összefüggő szót kinyögni, azonnal előadtam kételyeimet és aggályaimat szeretett mesteremnek, az esztétika tanárának. Mesterem a képembe nevetett és azt mondta:
– De hát mit képzel, kedves Milo úr? Először tanuljon csak meg beszélni, beszélni, beszélni: a többi már magától megy. Folyékonyan, ügyesen, értelmesen kell tudni beszélni, ez a titka mindennek. Meg fog lepődni, hogy’ sorjáznak majd a gondolatai beszéd közben, hogy’ tárulnak fel egyre-másra majd a bölcsesség kapui, hogy’ vezeti majd az isteni szóáradat a tudomány és a művészet mélységes mélyeire: azt fogja hinni, úttalan utakon, valóságos labirintusban tévelyeg. Előfordul – nem is olyan ritkán – hogy saját magát sem fogja érteni, pedig csak a lelkesedés ragadta magával a szónoklás hevében. Egyébiránt biztosan hasznát fogja venni egy-két könnyű olvasmánynak. Jegyezzen meg belőlük néhány szép szólamot, ilyenek mindenütt el vannak hintve a könyvekben. Meglátja, a javára válnak, a segítségére lesznek, akár refrénként is darálhatja őket. Beszéljen sokat korunk irányzatairól; fejtegesse, hogy miként ejtendő helyesen ez vagy az a szó; beszéljen a lélek mélységéről; értekezzen arról, hogy ez a mű milyen lélekteli, amaz meg milyen lélektelen stb.
Ó Pipim, mennyire igaza volt ennek az embernek! Hogy megjött a beszédkészséggel együtt a bölcsességem is! Szerencsés arcjátékom jelentőséget adott a szavaimnak. A tükörben láttam, milyen jól mutat természettől amúgy is kissé ráncos homlokom, valahányszor egyik-másik általam nem értett, következésképp értéktelennek tartott költőről szónokolva kategorikusan tagadom, hogy az illetőben bármiféle lelki mélység volna. A magas kultúra legfőbb bírája egyébként is a személyes meggyőződés, és én a tudomány és a művészet minden alkotását nyugodt lélekkel terjesztem ez elé a bírói szék elé, végtére is az itt hozott ítélet csalhatatlan, mivel a kinyilatkoztatáshoz hasonlatosan saját bensőnkből fakad.
Sokféle művészettel foglalkoztam: kicsit festegettem, szobrászkodtam, időnként agyagfigurákat mintázgattam. Téged, édes kicsikém, az antik eszményt követve Dianának formáltalak meg, de aztán egykettőre elegem lett ebből az anyaggal való vacakolásból. Az összes művészet közül már csak a zene vonzott, és mit gondolsz, miért? Mert itt megadatik az embernek a lehetőség, hogy egy csomó mindenkit, ripsz-ropsz, ámulatba és bámulatba ejtsen! Alkati adottságaimból következően csakhamar a zongora lett a kedvenc hangszerem. Édesem, Te tudod, hogy a természet a szokásosnál valamivel hosszabb ujjakkal áldott meg engem: nos, ezekkel most már kvartdecimákat, sőt két oktávot is át tudok fogni; az ujjak mozgékonyságán és a billentési technikán, e két különleges készségen kívül lényegében ez a titka az egész zongorajátéknak. Zenetanárom örömkönnyeket hullatott tanítványa pompás természeti adottságai láttán, rövid idő alatt ugyanis oly sokra vittem, hogy mindkét kezemmel már harminckettedeket, sőt hatvannegyedeket, mi több, százhuszonnyolcadokat pörgetve futkározok le-föl a billentyűkön anélkül, hogy az ujjaim összegabalyodnának. A trillákat az összes ujjammal egyformán jól billentem, azonkívül három-négy oktávot ugrok le-föl úgy, ahogy valaha egyik fáról a másikra ugráltam. Ma már én vagyok a legnagyobb virtuóz a világon. Nincs olyan zongorára írt szerzemény, ami nekem mint előadónak komoly nehézséget támasztana, ezért én komponálok magamnak szonátákat és zongoraversenyeket. Ez utóbbiakhoz a tuttikat a zenetanárom írja meg, mert ugyan ki ér rá azzal a temérdek hangszerrel meg ezzel az egész marhasággal bíbelődni! A versenyművek tuttijai csupán a szükséges rosszat jelentik, valamint azokat a szüneteket, amelyekben a szólójátékos kipiheni magát és erőt gyűjt az újabb futamokhoz. Ezután meg is beszéltem egy hangszerkészítővel, hogy épít nekem egy kilenc-tíz oktávos zongorát: mert hát beérheti-e vajon a zseni azzal a nyomorult hét oktávnyi hangterjedelemmel? A szokásos meneteken, a török dobosokon és cintányérosokon kívül, megbeszéltük, hogy még egy trombitás menetet, valamint egy madárcsicsergést utánzó üveghangregisztert is épít bele. Ugye látod, kedves Pipi, hogy milyen kifinomult gondolatai támadnak az embernek, ha birtokában van már a műveltségnek és a művészi ízlésnek?
Miután több énekest is hallottam nagy sikert aratni, leírhatatlan vágy fogott el, hogy magam is énekeljek, csak sajnos úgy éreztem, hogy a természet megtagadta tőlem az ehhez szükséges szerveket. De nem tudtam megállni, hogy egy időközben szívbeli jó barátommá lett hírneves énekesnek el ne áruljam titkos vágyamat, egyszersmind ne siránkozzak neki a hangom hiánya miatt. Barátom azonban keblére ölelt és lelkesen felkiáltott:
– Ó, drága uram, ön, aki ilyen zenei képességek és, én már rég észrevettem, ilyen hajlékony hang birtokosa, ön egyenesen nagy énekesnek született! A legnagyobb nehézséget tudniillik legyőzte már. Az igazi énekművészetnek ugyanis nincs nagyobb ellensége, mint éppen a természetesen jó orgánum. Ifjú tanítványaimnak például, merthogy nekik valódi énekhangjuk van, nem kis nehézségükbe kerül ezt az akadályt elhárítani az útból. Mindenfajta kitartott hang teljes kerülése, az átlagos emberi hangterjedelmet messze meghaladó nyaktörő futamok szorgos gyakorlása azonban – de főleg az erőltetett fejhangképzés: az igazán művészi éneknek a falzett alapja! – egy idő múlva segít; nincs az az erőteljes hang, ami ilyen komoly igénybevételnek ellenállna. Ám az ön esetében, mélyen tisztelt barátom, nincs mit eltakarítani az útból: ön rövid időn belül a világ legkifinomultabb hangú énekesévé válik!
Ennek az embernek igaza lett. Nem kellett sokat gyakorolnom ahhoz, hogy csodás falzettet képezzek, valamint kifejlesszem azt a készségemet, hogy nem kevesebb, mint száz hangot tudjak kiénekelni egy szuszra. Ezzel a teljesítményemmel az igazi értők körében osztatlan sikert arattam. Szegény szerencsétlen tenoristák teljesen elhalványultak mellettem, hiszen bármennyire élvezik is a saját mellhangjukat, jóformán egyetlen paránytrillát sem tudnak kirezgetni vele. Mesterem mindjárt az elején megtanított nekem háromféle díszítésmódot. Mind a három igen hosszadalmas, ám épp ezekben a díszítésekben rejlik a művészi ének minden bölcsességének kvintesszenciája. Ami azt jelenti, hogy az ember számtalanszor ismételgetheti ezeket, hol így fordítva, hol úgy fordítva őket, részben vagy egészben, akár a legkülönfélébb áriák basszus szólamához is, az se fontos, hogy a zeneszerző által előírt dallamot énekelje, csak ezeket a díszítéseket minden lehető módon. Hogy milyen zúgó tapsvihar köszöntött mindig, amikor a szóban forgó díszítéseket előadtam, azt el nem tudom mondani Neked! Amúgy pedig láthatod, hogy a bennem lakó természetes tehetség milyen végtelenül könnyűvé tette a dolgomat a zenében is.
Már beszéltem Neked a szerzeményeimről, de hát ami a hőn szeretett zeneszerzést illeti – ha nem kényszerülök rá, csak azért, hogy zsenimhez méltó műveket szerezzek –, ezt a mesterséget szívesen átengedem azoknak az alárendelt személyeknek, akik egyszerűen azért vannak a világon, hogy bennünket, virtuózokat szolgáljanak, azaz, olyan műveket szerezzenek, amelyekben mi megmutathatjuk virtuózitásunkat. Meg kell vallanom, eléggé sajátos a viszonyom a partitúrához meg a benne lévő mindenféle izékhez. Az a rengeteg hangszer, az összhangzat, a harmóniák – ezekre mind komoly szabályok vonatkoznak, na de hát egy zseni, egy virtuóz számára az ilyesmi több mint fárasztó, maga a halálos unalom. Ennélfogva a magamfajta bőven beérheti annyival is, hogy zeneszerzőnek számít: fő, hogy mindenki szemében megőrizze tekintélyét, ennél bölcsebbet az életben úgysem tehet az ember. Példának okáért ha egy társaságban hatalmas sikert arattam egy jelenlévő zeneszerző áriájával, és a közönség már-már arra vetemedne, hogy e hatalmas taps egy részét a zeneszerző ünneplésére fordítsa, akkor én egy jelentőségteljesen sötét pillantás kíséretében – az efféle pillantás, jellegzetes arcberendezésemnek köszönhetően roppant jól szokott sikerülni nekem – könnyedén odavetem, hogy: „Igen, csakugyan, nekem is be kéne már fejeznem az új operámat!” Ez a kijelentés mindenkit újból csodálatba ejt, így aztán a zeneszerzőről mindenki tökéletesen elfeledkezik, habár ő valóban befejezte már a maga operáját. Különben is: a zseninek kifejezetten jól áll, ha tőle telhetően küzd az érvényesülésért. De arról se hallgassunk, hogy milyen szánalmasan kisszerűnek tűnik föl előtte minden, ami a művészetben történik, ahhoz képest, amit ő produkálhatna ugyane téren vagy a tudományban, ha rávinné a lélek, és embertársai érdemesek lennének ilyen irányú erőfeszítésekre. Mások igyekezetének teljes megvetése, az a meggyőződés, hogy az ember toronymagasan fölötte áll azoknak, akik csendben szeretnek alkotni és nem szoktak beszélni róla, maximális önelégültség azzal kapcsolatban, amit minden erőlködés nélkül, önerőből hoz létre az ember; ezek a roppant kulturált zsenik csalhatatlan ismérvei. Milyen jó is énnekem, hogy mindeme jeleket naponta, sőt a nap minden órájában észlelem saját magamon!
Az eddigiek alapján most már talán el tudod képzelni, édes barátném, mekkora boldogság jut osztályrészemül, megszerzett műveltségemnek köszönhetően. Ugyanakkor hogy tudnék én eltitkolni előled bármit is abból, ami a szívemet nyomja? Hogyne vallanám be Neked, szépségem, hogy időnként bizonyos hangulatok rohannak meg teljesen váratlanul és kiragadnak a napjaimat megédesítő, boldogító jóérzés állapotából? Ó egek, sajnos mégiscsak igaz, hogy zsenge kori neveltetésünk kihat egész későbbi életünkre! Alighanem joggal tartja a mondás, hogy amit az anyatejjel szívtunk magunkba, attól bajosan tudunk szabadulni később! Lám, mégis megártott nekem az a sok eszement kóborlás erdőn-mezőn! – A minap a parkban sétálgatok elegáns öltözékben, jó barátok társaságában: egyszer csak, ahogy megállunk egy pompás, égig érő, sudár diófa mellett, leküzdhetetlen vágy fog el és megfoszt a józan eszemtől. Néhány öles ugrás, és már fent himbálózom az ágak csúcsain, dió után kapdosva! Vakmerő mutatványomat a társaság döbbent kiáltása kíséri. Később ráeszmélek: az immár engem is mindenestől átható magas kultúra nem nézi jó szemmel az efféle különcségeket. Szélsebesen lemászok hát a fáról, ekkor így szól hozzám egy fiatalember: „Hej, kedves Milo uram, hogy önnek milyen ügyes a lába!” Hiába övezett a fiatalember megbecsülése, szörnyen elszégyelltem magamat.
Sokszor éppily nehezemre esik megállni, hogy ne kezdjek el dobálózni, pedig ebben is felettébb ügyes vagyok. Legutóbb egy vacsorán kerített hatalmába ez az inger. Olyannyira, hogy egy almával mindjárt meg is dobtam az asztal túlsó végén ülő kereskedelmi tanácsost. Egyenesen a parókáján találtam el az én régi jó pártfogómat. El tudod ezt képzelni, szépséges kicsikém? Nem sok híja volt, hogy nagy bajba kerüljek emiatt. De azért remélem, hogy egykori vadságom csökevényeit most már mindinkább sikerül leküzdenem.
Édes barátném, ha még nem haladtál volna előre annyira a kultúra terén, hogy el tudd olvasni ezt a levelet, akkor szerelmesed egyszerre finom és erőteljes keze vonása bíztasson arra, hogy tanulj meg olvasni. Levele tartalma pedig legyen bölcs útmutatód arra nézve, hogy miként láss hozzá, hogy végül te is eljuss a teljes lelki nyugalomhoz és jóérzéshez; ezt csak a magas kultúra szüli, az pedig a bennünk rejlő tehetségből és a bölcs, művelt emberekkel való érintkezésből fakad.
Akkor hát, édes barátném, élj ezerszer boldogan!
„Ne hidd el, hogy kering a Nap
csillagokat tűz hevít,
s ami igaz, az is marad –
csak a szerelmembe’ higgy.”
Mindhalálig hűséges Milód,
azelőtt majom, most művész és tudós
