Jó ötven esztendővel ezelőtt, vagy még többel is, a svédországi Falun városkában egy ifjú bányász megcsókolta csinos, fiatal menyasszonyát, és azt mondta neki: „Szent Luca napján a pap áldását adja szerelmünkre. Akkor férj és feleség leszünk, és megépítjük a magunk kicsi fészkét.” – „ Ahol békesség és szeretet lakozik majd – mondta a szép menyasszony bájos mosollyal. – Hiszen te vagy az én egyetlenem és mindenem. Inkább a sírban feküdnék, mint hogy nélküled éljek.” De még nem jött el Luca-nap, s amikor a lelkész másodszor hirdette ki őket a templomban: „Ha pedig tud valaki valamit, ami ezen személyek egybekelését akadályozná...” – akkor jelentkezett a Halál. Mert másnap reggel, amikor az ifjú fekete bányászruhájában elment a menyasszonya háza előtt – a bányász mindennap magára ölti halotti ruháját –, akkor ugyan még egyszer bezörgetett az ablakán, hogy jó reggelt mondjon, de jó estét már nem kívánt neki. Nem tért vissza többé a bányából, hiába szegte számára aznap délelőtt a menyasszonya piros szalaggal az esküvői fekete nyakravalót. Aztán, amikor látta, hogy a kedvese nem jön vissza többé, eltette a kendőt, és sírt. Sokáig siratta – nem felejtette el soha. Ezenközben Lisszabon városát lerombolta egy földrengés, véget ért a hét éves háború, meghalt I. Ferenc császár, feloszlatták a jezsuita rendet, felosztották Lengyelországot, meghalt Mária Terézia császárnő, kivégezték Struensee-t, Amerika elnyerte függetlenségét, s az egyesült spanyol-francia haderő sem tudta bevenni Gibraltárt. Magyarországon, a Veteráni barlangban a törökök körülzárták Stein tábornokot, és meghalt József császár is. Gusztáv svéd király visszafoglalta az oroszoktól Finnországot, kezdetét vette a francia forradalom és a vele a hosszú háborúskodás, majd II. Lipót császár is megtért őseihez. Napóleon meghódította Poroszországot, az angolok szétlőtték Koppenhágát, a földművesek pedig vetettek és arattak. A molnár őrölt, a kovácsok verték a vasat, a bányászok meg a sziklákat vésve ércerek után kutattak föld alatti műhelyükben. Amikor azonban a faluni bányászok az 1809-dik esztendőben, János-nap előtt vagy után valamivel, hozzáláttak, hogy áttörjék a sziklafalat két akna között, jó háromszáz ölnyi mélységben, az omladékkal teli zöldgálicos vízből egy fiatalember holttestét ásták ki. Igaz ugyan, hogy a vasgálic teljesen átitatta, de máskülönben sem oszlásnak nem indult, sem elváltozás nyomait nem mutatta. Tökéletesen kivehetőek voltak az arcvonásai, jól látszott az életkora. Úgy festett, mintha csak egy órával azelőtt halt volna meg, vagy csak egy kicsit elszunyókált volna munka közben. A bányászok felhozták a napvilágra, de mivel apja, anyja, barátai, ismerősei rég a földben nyugodtak már, nem akadt senki, aki meg tudta volna mondani, ki lehet az alvó ifjú, s vajon mikor járhatott szerencsétlenül. Senki sem tudott róla semmit, egészen addig, míg oda nem ért a valamikori menyasszonya annak a bányásznak, aki hajdan elment a műszakra, és nem tért vissza többé. Töpörödött ősz anyókaként, mankón bicegve érkezett a helyszínre, s amikor látta, hogy az ő vőlegénye fekszik ott, nem is a fájdalomtól lesújtva, inkább valami határtalan örömmel, valami boldog elragadtatással borult le rá, a szeretett halottra. S csak amikor hosszan tartó erős belső felindultságát leküzdve megnyugodott valamelyest, akkor szólalt meg végre: „Ez az én jegyesem – mondta –, akit ötven esztendeig gyászoltam, de Isten megengedte, hogy még egyszer láthassam őt, mielőtt lejár az időm. Nyolc nappal az esküvőnk előtt elment a bányába, és nem jött vissza többé.” Mély szomorúság fogta el ettől a körülállókat, de még a könnyük is kicsordult. Mert bizony torokszorító volt látni ilyen hervadtan, roskatagon, megvénülve a hajdani menyasszonyt s mellette a még most is daliás szép, fiatal vőlegényt; látni, hogy lobban fel még egyszer, ötven esztendő múltán a menyasszony keblében az ifjonti szerelem lángja; de a vőlegény nem nyitja ki többé ajkát, hogy rámosolyogna, vagy a szemét, hogy megismerné; látni, hogy kérleli végül az az ősz öregasszony a bányászokat, vigyék el hozzá az ő kicsi szobájába a holttestet, hadd lehessen mellette addig, amíg elkészül a sírja a temetőben, hiszen ő az egyedüli hozzátartozója – ugyan ki más formálhat jogot rá? Másnapra elkészült a sír, a bányászok eljöttek érte. Akkor az anyóka egy ládikóból fekete selyem nyakravalót vett elő, amelynek piros szalaggal volt szegve a széle. Azt a kendőt felkötötte szépen a halott nyakára, és úgy kísérte aztán vasárnapi ünneplőjében, mintha az a nap nem is a vőlegénye temetése, hanem az esküvőjük napja volna. Valóban. Mert amikor a halott ifjút a sírba helyezték, így búcsúzott tőle: „Hát aludj jól. Azt az egy napot vagy tízet bírd ki még a hideg nászi ágyban. És el ne und magadat. Már nem sok tennivalóm van, jövök hamar. Meglátod, nemsokára újra virrad.” – „Amit a föld egyszer visszaadott már, azt másodszor sem fogja megtartani” – mondta, már elmenőben, még egyszer visszanézve.
(1811)
