Oggersheimből – a városka ott fekszik Mannheimmel átellenben, a Rajna bal partján, Mannheimtől valamivel feljebb vagy lejjebb, attól függően, hogy éppen honnan nézi az ember –, amikor a harmincéves háborúban a spanyolok váratlanul Oggersheim alá vonultak, jóformán az egész lakosság elmenekült Mannheimbe. Mindössze húsz családapa maradt hátra, s még annyi bátorság is volt bennük, hogy felvonják a csapóhidat és becsukják a kapukat az ellenség orra előtt. Csak hát, mint rövidesen bebizonyosodott, a csukáshoz nem is kell olyan nagy bátorság, a nyitáshoz annál inkább. Mert amikor Don Gonsalva generális, a spanyol sereg vezére bekürtöltette a városba: „Hogyha holnap ilyenkor nem adjátok át a helyet, úgy vigyázzatok, hogy nem sokan maradnak életben közületek, ha egyszer megindítom a spanyol rohamot, és valahogy bejutok végül!” –, akkor a hős védők összenéztek, és mindnyájan amondók voltak, hogy: „A legbiztosabb mégiscsak az, ha Mannheimbe megyünk.” Egy volt csupán köztük, aki másképpen vélekedett: „Jó, de én mihez kezdjek? – gondolta. – A feleségemnek közel az órája. Mi lesz, ha útközben érik a fájdalmak vagy épp átkelés közben, a Rajnán?” Úgy döntött hát, hogy: „Isten neki, én inkább maradok.” Aztán, mikor már egyedül volt a városban, a többiek addigra mind kereket oldottak, egy fehér zászlóval kiállt a falra, és átkiáltott a spanyol táborba: „A városparancsnok úr, a helyőrség parancsnoka, valamint Oggersheim város tisztes polgársága nevében tudtotokra és értésetekre adjuk! Igérjétek meg, hogy a tulajdonban kárt nem tesztek és a protestáns vallást nem bánjátok. Hogyha ezt megfogadjátok és meg is tartjátok, a város kapui egy óra múlva megnyittatnak nektek. Én, a trombitás.” Összenéztek erre a hadvezér meg az emberei. No nem! – De, de! „Minek ontsuk a drága katolikus vért? – szólalt meg végül a vezér. – Csak azért, hogy ledöntsünk egy eretnek oltárt? Meg aztán, ugyan mi kincs lehet egy ilyen pórfészekben?” Azzal visszakiáltott jó hangosan: „Áll az egyesség!” Amikor az ellenség egy óra múlva hosszú, tömött sorban, zászlólengetve, nagy csinnadrattával bevonult, a külső kapunál nem talált senkit. „A belsőnél lesznek.” De a belső kapunál sem volt egy teremtett lélek sem. „A téren lesznek.”A téren azonban csak a bátor szívű polgár várta őket fehér zászlóval, egy szál magában. „Mit jelentsen ez? Hol a parancsnok és a helyőrség? Hol a polgármester és a tanács?” A derék pógár ekkor térdre borult a generális előtt: „Kegyelmes uram! Én vagyok az egyetlen, aki az ön nemeslelkűségére bízta sorsát. A többiek kegyelmességed felszólítását követően mind Mannheimbe futottak. A városban nem maradt senki rajtam kívül, csak a feleségem, de minden pillanatban megérkezhet az erősítés egy könyöknyi kis újonc képében. Addig magam vagyok a saját parancsnokom és trombitásom, közlegényem és hadbírám egyszemélyben. Ha például tegnap óta dezertálni próbáltam volna, nekem kellett volna elfognom és mindjárt meg is vesszőznöm saját magamat.” Elmosolyodott erre a hadvezér és megparancsolta neki, hogy álljon fel. S jóllehet a harmincéves háborúban a spanyolok nem ismertek tréfát, mégis teljesítette, amit megígért. Sőt, még annál többet is. Mert amikor másnap reggel a vitéz pógár ismét elébe járult, mondván: „Kegyelmes nagyuram, nem adná kölcsön egy negyedórára a tábori papját? Már ha a tisztelendő evangélikusnak is keresztelhet valakit. A könyöknyi kis újonc ugyanis időközben megérkezett, és már el is foglalta szálláshelyét” – akkor a hadvezér így szólt: „Már hogyne adnám, derék cimbora. Komának pedig magam megyek, én fogom a fiadat keresztvíz alá tartani.” Úgy is lett. A tábornok tartotta a gyermeket a keresztelőhöz, s emlékül egy spanyol aranypénzt ajándékozott neki. A spanyolok a rá következő napon már tovább is vonultak.
(1814)
