Részlet a Halott a bunkerban c. regényből
Tíz éves koromban volt három orosz barátom, az is lehet, hogy fehér-oroszok voltak, mindegy, nekem akkor nem volt köztük különbség. Furcsa módon mind a hármukat Alekszandernak hívták: Alekszander Mokotov, Alekszander Pozsárov, akit csak Pozsárnak hívtunk, és Alekszander Lebegyev, akit valamilyen okból Sklarnak szólított mindenki. Ez 1954-ben volt, az internátusban, ide kerültem az elemi iskola után. Az iskola Salzburg környékén volt, a Magas Tauern egyik magányos völgyében, hét kilométernyire a legközelebbi településtől, Mittersilltől; Mittersill kis mezővároska a Pinzgau kerületben.
A három orosz fiú displaced person-ok (DP-k), a bürokrácia kissé gyámoltalan nyelvén szólva,„lakhelyüket elhagyni kényszerült személyek” gyermeke volt. Az apák feltehetőleg a németek szolgálatában álltak, és a visszavonuláskor a családjukkal együtt csatlakoztak hozzájuk, hogy végül Salzburgban kössenek ki, ahol a Parsch nevű városrészben egy nagy tábort rendeztek be a DP-knek. Mind Salzburg városa, mind Salzburg tartomány az amerikai zónában volt, és az amerikaiak nem szolgáltatták ki a Szovjetuniónak azokat az orosz katonákat, akik a németek oldalán harcoltak a Vörös Hadsereg ellen, úgy, ahogy az angolok tették a kozákokkal. Hogy három barátom apja mit csinált a háború idején és miért menekültek el a hazájukból, az engem gyerekként nem érdekelt, és mire annyira benőtt már a fejem lágya, hogy rákérdezzek, addigra az oroszok eltűntek. Szüleikkel együtt az USÁ-ba, Kanadába és Ausztráliába emigráltak. A parschi tábor csak egy köztes állomás volt az életükben, amit korábban teljesen összezavart a háború.
Voltak az iskolában, amit a helyéről sokszor csak Felbertalnak hívtak, még más oroszok és más nemzetiségűek is, jugoszlávok, magyarok, ukránok, bolgárok, akik hasonló okokból jöttek Ausztriába, menekültek a kommunistává lett Kelet-Európából. De Mokotov, Pozsár és Sklar az én közvetlen szomszédaim voltak. Egy félig kész épületben laktak, később ebben rendezték be az asztalos- és lakatosműhelyeket (mindenki tanult az iskolában valamilyen szakmát és az érettségi mellett szakmából is úgynevezett legényvizsgát kellett tennünk), minket is itt szállásoltak el. Az első osztályos tanulók, összesen tizenegyen, közösen laktak egy helyiségben, amiben aztán, ha jól emlékszem, a furnérprés állt.
Az internátust egy született orosz alapította. Nagyapja a szóbeszéd szerint az orosz cár udvarában a szertartásmester tisztét töltötte be, vélhetőleg ez lehetett az oka annak, hogy olyan sok orosz menekült gyerek járt a mi iskolánkba. A másik ok talán abban rejlett, hogy ez egy magániskola volt, és így az első években komoly pénzügyi nehézségekkel küzdött. Egy protestáns szervezettől kaptunk anyagi segítséget, pokrócok, edények, sőt még élelmiszer formájában is – még most is a nyelvemen érzem a répalekvár unalmas édességét és a sárga amerikai sajt (kinézete alapján ez még az első normandiai partraszállókkal érkezhetett Európába) csípős ízét –, az élelmiszert óriás háncsdobozokhoz hasonló, nagy kerek puhafa dobozokban tárolták a konyha előterében. Cserébe azért, hogy ezeket a határozatlan lejárati idejű élelmiszereket tárolhatja, az iskola kötelezettséget vállalt arra, hogy menekültgyerekeket vesz fel.
Amerikai katonai készletekből származtak azok a bélelt, olajzöld dzsekik is, amiket az iskolában árusítottak. Használt ruhadarabok voltak, de bagóért meg lehetett venni őket. Egy ideig minden második gyerek ilyen US-Army feliratú dzsekiben szaladgált, ez már iskolai egyenruhának is beillett jóformán, habár iszonyatosan lepukkant volt, de ez csak annál vonzóbbá tette a mi szemünkben. Én nyaranta, és ez a személyes ismertetőjegyem is volt, rövid fekete Hitlerjugend-kordnadrágban jártam, egy amstetteni ismerőstől örököltem. Szerettem ezt a HJ-nadrágot, nem azért, mert a Hitlerjugendnek készült (az nem érdekelt), hanem mert rengeteg zsebe volt, ami nagyon praktikussá tette.
Az első években az iskola tényleg szegény volt, szó szerint nem volt semmi, még rendes ágyak sem, mindent úgy rögtönöztek, az osztálytermet, a hálóhelyiségeket, a mosdóhelyiségeket. Nem hiszem, hogy első osztályos korunkban lett volna meleg vizünk, én legalábbis nem sokat mosakodtam, de ez senkit sem látszott zavarni. Az oroszok sokkal idősebbek voltak nálunk, olyan tizenöt, tizenhat évesek lehetettek, az én akkori tízéves perspektívámból nézve már félig felnőtteknek látszottak. Emlékszem, milyen határtalanul csodáltam őket. Ők voltak az példaképeim. Tudtak bokszolni, kést dobálni, tüzet rakni, és még sok egyéb olyan képességgel rendelkeztek, ami egy tízéves szemében igen fontosnak tűnt. Mokotov, ez a sötéthajú, bikaszerű srác próbált megtanítani bokszolni, fogalmam sincs, hogyan juthatott a bokszkesztyűkhöz, talán a táborból hozta őket magával. Nagyon óvatos volt, próbált vigyázni, hogy ne fájjon nekem. Egyszer az egyikük, azt hiszem, Pozsár lehetett az, levágta a hajamat anyám nagy rémületére; Pozsár nem volt tehetséges fodrász. Sklar, ez a nyurga, nagyranőtt fiú pedig megmutatta nekem, hogyan kell kést dobálni. Ebben mester volt. A szoba túlsó végéből úgy dobta a kést az ajtó felé, hogy egyenesen beleálljon az odafestett körbe. Sklar nem sok eredményt ért el az oktatásban, én nem bizonyultam valami ügyesnek. A késdobálás végig nagy divat volt az iskolában. Akinek volt erre alkalmas kése (gyakorlatilag mindegyik az volt), minél nagyobb, annál jobb, az folyton gyakorolt. És mivel a legtöbb épület fából volt (barakkok, egy régi gerendaház, vadászháznak hívtuk), volt bőven felület, ahol gyakorolhattunk. Persze azzal mindig számolni kellett, hogy egy gyanútlan személy mit sem sejtve éppen oda megy, ahová a kést dobtuk. A gondnok érthető okokból nem volt nagy barátja mutatványainknak, mert ezek nemigen tettek jót az amúgy is nagy nehezen összetákolt berendezésnek. Az, hogy azokban az időkben senki sem vesztette el, ha nem is az életét, de legalább a fél szemét egy ilyen eldobott kés miatt, ma már szinte csodával határosnak tűnik.
A Felbertalban nagy szabadságot élveztünk. Az első években az intézményt szigorúan bázisdemokrata elvek szerint építették fel, olyan elvek szerint, amilyenek egy mai iskolában elképzelhetetlenek lennének. Szinte mindent az iskolai közösség szabályozott, ezen belül a diákok és a tanárok paritásos választójoggal rendelkeztek. Minden minket foglalkoztató kérdésről végtelenbe nyúló vitákat folytattunk és aztán szavaztunk. Hogy mit együnk (zabkását reggelire vagy mégis inkább kenyeret egy ici-pici darab vajjal, eleinte ez az amerikai fölösleg-készletekből származó sós vaj volt), azt ugyanúgy megvitattuk, mint azt, hogy milyenek az új diákok és az új tanárok, ezeknek előbb bizonyos próbaidőt kellett letölteniük és azután bocsátottuk őket szavazásra. Arra nem emlékszem, hogy az oroszokról is szavaztunk volna, ők már akkor is ott voltak, amikor én a Felbertalba kerültem, de nem a gimnáziumba jártak (az ottani feltételeknek ők nem tudtak eleget tenni), hanem általános iskolai képzést kaptak. Hogy nekik hol tartották az óráikat, nem tudnám megmondani, a különféle osztályokat az egész környéken szétszórva helyezték el, úgyhogy az ember könnyen elveszítette az áttekintését. Egyébként a tanítás abban az időben inkább másodlagosnak számított, az oroszokkal legalábbis nem beszéltünk ilyesmiről, tőlük fontosabb dolgokat lehetett tanulni.
Az oroszokkal való gyerekkori ismeretség, sőt barátság – az amstetteni megszálló katonák, még korábban, mindig egzotikus idegenek maradtak nekem, nemigen kerültem kapcsolatba velük – kihatott életem későbbi alakulására. Ez lett a kezdete a kíváncsiságomnak minden olyasmi iránt, ami keleten van (talán a nagyszülői ház elleni tiltakozásom is belejátszott ebbe, de nem ez volt a döntő ok), és ez a kíváncsiság lett az, ami végül is meghatározta tanulmányaim irányát, azt, hogy az egyetemen szlavisztikát és kelet-európai történelmet tanultam.
Az iskolának köszönhetem azt is, hogy már korán immunis lettem a család oldaláról engem érő bizonyosfajta hatásokra. De hát nem is Linzben vagy Amstettenben töltöttem el életemből kilenc meghatározó évet, hanem Felbertalban. Tanáraink nagyon fiatalok voltak, és belénk oltottak valamit, amit nagy szavakkal toleranciának és demokratikus alapállásnak lehet nevezni. Mindenesetre nem volt senki, aki megpróbált volna abba a múltba kapaszkodni, amit nálam odahaza (főleg Amstettenben) olyan nagyra tartottak.
Nem érti, honnan van bennem ez a szlávok iránti szeretet, mondta nagyanyám, amikor értesült elhatározásomról, hogy szlavisztikát fogok tanulni. A rathausstrassei Todt vendéglőben ültünk Amstettenben, ő egy üres leves előtt, amit a következő pillanatban már vissza is küldött, én egy hatalmas szelet rántott hús előtt. Arról, hogy apám a háború alatt volt Oroszországban, Lengyelországban és Szlovákiában, nagyanyám egy szót sem ejtett, ezt csak sokkal később tudtam meg. Eleinte csak amolyan hóbortnak tekintette, hogy mit tanulok az egyetemen, helyeselni ugyan nem tudott hozzá, de hát én voltam a kedvenc unoka, akit mindenkinél jobban imádtak, a szeretett fiú egyetlen gyermeke, aki sok mindent megengedhetett magának. Nagybátyám, apám öccse csak rázta a fejét. Ő ezt sose engedte volna meg, igen, csakhogy őt nem is kérdezte senki. Nem tartott sokáig, és közénk álltak a szlávok. Nagyanyám egyre türelmetlenebb lett, amikor varsói tanulmányaimról és ottani barátaimról meséltem, én meg az ő viselkedésétől lettem ingerült, és az akkoriban kezdődő diákmozgalom politikai szólamaival provokáltam őt. Nagyanyám megsértődött, én, aki fiatal voltam és kíméletlen, ebbe gond nélkül beletörődtem, és így fokozatosan elidegenedtünk egymástól.
Egyre ritkábban utaztam Amstettenbe, a tanulmányaimra hivatkozva, ezeket ugyanis nagyanyám finanszírozta. A vele és nagybátyámmal történt végérvényes szakítás szinte mellékesen következett be, minden drámai ok nélkül. Miután két ott elvégzett egyetemi évet követően visszatértem Lengyelországból, nagyanyám tanácstalanságában írt nekem egy levelet, melyben abbeli (egyébiránt akkor egyáltalán nem megalapozatlan) aggodalmának adott hangot, hogy ha ez így megy tovább, a végén még, lehet, hogy egy lengyel nővel fogok felbukkanni Amstettenben. Márpedig ő óva int engem egy efféle kapcsolattól, írta, az ilyet soha, de soha nem tudná jóváhagyni. De még ennél is rosszabbul érinti, ha arra gondol, hogy esetleg egy zsidó nőt veszek feleségül. Ígérjem meg neki, apám emlékére, hogy ilyet soha nem teszek, ezt kerek-perec megtiltja nekem, különben mindennek vége köztünk. 24 éves voltam akkor, politikailag radikálisan baloldali (én magamat trockistának tartottam), valószínűleg nem eléggé érett, de mindenesetre nagyon öntelt. Iszonyatosan fontosnak tekintettem magamat és egy patetikus levéllel válaszoltam, amelyben semmilyen hajlandóságot nem mutattam a megbékélésre, és közöltem a nagyanyámmal, hogy minden kapcsolatot megszakítok vele. Nem szeretném, így írtam, ha ezután bármi közöm lenne hozzá és a rokonaihoz, egyáltalán Amstettenhez, ennek egyszer s mindenkorra vége, kérem, hogy a jövőben hagyjon engem békén. Ilyen egyszerűen ment ez nekem. Lehet, hogy a szakítás tényleg elkerülhetetlen volt, de ha ma eszembe jut ez a levél, szomorúság és szégyenkezés fog el.
Nagyanyámat ezután a haláláig nem láttam többé, nem is írtunk egymásnak. Makacsul hallgattunk mindketten. Nekem ez nyilván sokkal kevésbé esett nehezemre, mint neki. A halálos ágyán közölte, hogy szeretne még egyszer látni. A nagybátyám küldött egy táviratot, én azonnal Amstettenbe utaztam, de nagyanyám röviddel azelőtt, hogy odaértem, meghalt. Emlékszem, mivel fogadott nagybátyám a ház kapujában: „Úgy halt meg, ahogy egy német asszonyhoz illik.”
