Kleist Thun mellett talált magának szállást, az Aare egyik szigetén, egy falusi házban. A szigetre minden valószínűség szerint egy pici kis fahídon kelhetett át. Nem mintha ezt ma már bárki is pontosan tudhatná, hiszen azóta több mint száz év telt el. Én mindenesetre így képzelem. És miután átkelt azon a kis hídon, amely legfeljebb tíz méter hosszú lehetett, több semmiképpen, feltehetőleg meghúzta a csengő zsinórját. A csöngetésre aztán gyíkfürgeséggel siklott le valaki a lépcsőn, hogy megnézze, ki az. „Van kiadó szobájuk?" Hogy rövid legyek: volt. Méghozzá mindjárt három is. Ráadásul elképesztően keveset kértek érte. Kleistre, aki azonnal beköltözött, teljes kényelem várt. „Egy bűbájos kis bernermejcsi vezeti a háztartásomat." Értsd: egy Bern-vidéki leány. Közelebbről: a sziget túlvégén lakó halász egyik lánya. Ez idő szerint három dolog lebeg Kleist szeme előtt: hogy legyen egy gyereke, hogy egy gyönyörű költemény kerüljön ki a keze alól, és hogy véghez vigyen egy nagy tettet. Mindazonáltal nincs teljesen rendben. A betegség rémével viaskodik. „Mi van velem? Mi bajom lehet? Ördög tudja. Hiszen olyan jó itt."
Költ, természetesen. Időnként a postakocsival átruccan Bernbe, hogy irodalomértő barátainak fölolvassa, amit már úgy-amennyire formába öntött. Kell-e mondani, mindenki agyba-főbe dicséri. De azért félnek is tőle egy kicsit. Van benne valami ijesztően idegen. Hozzáfog Az eltört korsóhoz. Kétségek rohanják meg. Mi értelme ennek az egésznek? Időközben kitört a tavasz. Thun határában virágba borulnak a mezők, zúg, zümmög, bódító illatot áraszt minden, az egész természet lázasan sürög, és még lázasabban henyél, és olyan meleg van a napon, hogy meg lehet bolondulni tőle. Újra meg újra nekiveselkedik az írásnak, de most cserbenhagyja a múzsa. Verssorok helyett csak bénító hőhullámok kergetik egymást a fejében, valahányszor az íróasztalához ül. Szitkokra fakad, átkozza a poétamesterséget. Eredetileg azzal a szándékkal jött Svájcba, hogy birtokot vásárol valahol. És hogy földet művel hátralevő életében. Kleist mint paraszt. Derék, igazán derék. Potsdamban könnyen merül az ember efféle ábrándokba. A költőknél meg amúgy is hamar megy az ilyesmi. Ok aztán egykettőre ki tudnak találni maguknak bármit. Sokat mélázik, az ablaknál ülve.
Mint most is, délelőtt, mondjuk, úgy tíz óra tájban. Szörnyen egyedül érzi magát. Ha valaki szólna hozzá! Igen, de ki? Ha valaki megsimogatná! Jó, és aztán? Egy test kéne, gondolja. Egy test?! Mire? Ott terül el előtte a tó, a fehér fátyolruhás, a ködbe vesző. Körbevéve a hegyek varázsos kulisszáival. Az ember elvakul a szépség e kvintesszenciája láttán. És mindjárt szorongani is kezd. A part menti táj valóságos édenkert. Párában fürdő teraszok, vadvirágok alázuhogó tarka füzére. De mintha nem is a földön vibrálna és remegne mindez, hanem magában a kéklő levegőégben. Boldog és álmos madarak. Egészen belebágyadtak a nagy napsütésbe, a nagy fényességbe. Alig hangicsálnak. Kleist csak néz, néz, a könyökére támasztva állát. Szeretne elfeledkezni magáról. Az otthon képe dereng föl előtte, hazai tájak a messzi északon. Most tisztán látja az anyja arcát. Hallja, ahogy szól, ahogy beszél hozzá, mint rég, mint valamikor. A fenébe is! Kleist felpattan, le a lépcsőn, ki a házból. A kert végében csónakba száll, és beevez a tó közepére. Egyetlen, véget nem érő, tüzes csóközönként égeti arcát a nap. Szellő se rezdül. Jóformán sehol semmi mozgás. A hegyek akárha papírmaséból lennének: egy ügyeskezű díszletfestő alkotásai. Vagy: mintha egy gigantikus emlékkönyv volna az egész vidék. És egy műkedvelő rajzolta volna bele, az egyik üres lapra, finom érzékkel, ezeket az eszményi hegyeket, emlékül az album gazdájának, egy hölgynek, még egy megindítóan bájos versikét is mellékelve hozzá. Az emlékkönyv egyébiránt halványzöld papírba van bekötve. Abba, semmi kétség. Hisz a partot övező előhegyek, a vak is látja, csakugyan zöldek. Ahol és amennyire kell. Mert közbe-közbe azért szürkéllnek is. És mind-mind olyan magasak. Olyan bambulatosan szépek. Olyan puha kontúrokkal sejlők. Az emberből csak úgy bugyog föl az elragadtatás. Kleist levetkőzik, és becsobban a vízbe. Milyen jó ez. Határtalanul. Szeli a szűzi vizet. Nők nevetgélnek a parton, hallja. A zöldeskék víztükrön lomhán imbolyog a csónak. Az egész természet nem más, mint egyetlen nagy szerelmes ölelés. Micsoda végtelen gyönyörűség. Micsoda kimondhatatlan fájdalom.
Időnként, főleg szép estéken, Kleistnek az az érzése, mintha ez itt a világ vége lenne, s az Alpok, megmászhatatlan csúcsaival, már a mennyei Paradicsom kapuja. Ilyenkor nyugtalanság lesz úrrá rajta. Idegesen járkál föl és alá. Amíg ő a sziget zsebkendőnyi földjét rója, a mejcsi tereget. Sárga fény csillog a bokrok levelei közt. Azokra teríti a lány a mosott ruhákat. Muzsikáló fény, bágyasztóan szép, lázbeteg melódia. A havasok arca is oly halavány. Egyáltalán: mindenben valami végletekig fokozott, érinthetetlen szépség honol. A hattyúk – e túlcsorduló természeti szépségtől és az alkonyi fénytől megbűvölten – szinte delejes álomban ringanak a nádas tükrén. A levegő enervál. Kleist szeme előtt vérpanoráma leng el. Egy brutális háború. Ez az, amire most mindennél jobban vágyik. Ha ott lehetne. Ott, ahol a legádázabb csata dúl! De így – nyomorultnak, fölöslegesnek érzi magát. Sétára indul. Kész nevetség, gondolja, hogy épp neki nincs semmi dolga ezen a földön, hogy a nagy feladat épp őt kerüli el. Sehol semmi leküzdendő akadály, amit félretaszíthatna, amit elhengeríthetne az útból. Miért? Miféle fátum ez? Érzi, ahogy felbuzognak benne a nedvek, ahogy felsajog benne a tettvágy. Már valósággal mindene viszket belül, lelkileg úgy ki van éhezve a fizikai megerőltetésre. Az emelkedőn kaptat, föl a várhegyre. Az utat magas, szürke, nyers kőből rakott ódon fal szegélyezi. Tetejéről, a már morzsalékos kövek közül, kúszik lefelé a burjánzó, mohó borostyán. A domboldalon házak, az ablakokban alkonyfény csillámlik. Kleist ahhoz a kecses kis pavilonhoz igyekszik, ami ott fönt a tetőn, a sziklák peremén áll. Ott leül, átadja lelkét az elébe táruló ragyogó-szentséges-csöndes kilátásnak. Ami Kleist esetében annyit tesz, hogy a mélybe zuhintja. Meg lenne lepve, ha most netán jól tudná érezni magát. De hát mi segíthetne, mi? Ha, mondjuk, elolvashatna egy újságot? Hm. Vagy ha eszmét, azaz frázisokat cserélne – politikáról vagy a közjó érdekében – valamelyik nagy tekintélyű hivatalos tökfejjel? Az jobb lenne? Igen? Kleist nem boldog, de nem is boldogtalan. Boldognak azokat tartja – nagy titokban, a lelke mélyén –, akikben megvan a velük született képesség ahhoz, hogy ne tudják örömüket lelni semmiben ezen a sárgolyóbison. Akik olyan masszívan, merthogy természettől fogva vigasztalanok. Neki nem ilyen egyértelmű a helyzete, neki ennél egy árnyalattal rosszabb. Mert bármennyi határozatlanság, gyanakvás és tartózkodás van is benne, ő ahhoz túlságosan is finoman érző lélek, ő ahhoz túlságosan is jelen van a világban, hogy maradéktalanul boldogtalan lehessen. Már a sírás fojtogatja. Bőgni, üvölteni tudna. Atyaúristen, mi van velem? S már száguld is lefelé a sötétedő dombról. De jó, hogy közben leszáll az est. Szobájába érve tüstént az íróasztalhoz ül, erősen megfogadva, hogy most aztán úgy fog dolgozni, akár egy tébolyult. A lámpa fénye eltakarja előle a tájat, ettől mindjárt jobb kedvre derül, és írni kezd.
Esős napok jönnek. És velük iszonyú üresség, iszonyú hideg. Kleistet most borzongatja ez a vidék. Mert ilyenkor csak a csepegő cseppek vigasztalan pergése hallatszik. A zöldellő bokrok vinnyogva nyüszítenek egy kis napsütésért. A havas ormokra, e felséges homlokokra pimasz, ormótlan, szutykos felhők telepszenek, orgyilkos kezek gyanánt. A táj mintha el akarna bújni a szörnyű idő elől. Fokozatosan zsugorodik. A tó komor és rideg, a hullámok haragos szavakat mormolnak. Vészjósló figyelmeztetésként viharos szél érkezik süvöltve. Majd nem találván semerre kiutat, egyik hegyfalról a másiknak csapódik. Sötét van, és kicsi lesz minden, kicsi. A világ az ember orráig ér. Az ember legszívesebben dorongot ragadna, és azzal oszlatná szét a sötétséget. El innen, tágulj.
Aztán újból kisüt a nap. Vasárnap van. Megkondulnak a harangok. A várhegy oldalában épp most tódul ki a nép a templomból. Ezüsttel hímzett, szűk, fekete, zsinóros pruszlikban a lányok és asszonyok, a férfiak egyszerű, komoly ünneplőben. Mindőjük kezében imádságoskönyv. Oly szép az arcuk, olyan békességet sugárzó. Mintha minden gondjuk elszállt volna, mintha kisimultak volna a bánat és bosszúság redői, mintha feledve volna a hétköznapok minden küszködése. És mindehhez: a harangszó. Ahogy a fémes hang az éterbe lendül, alá- és fölszárnyal egyidejűleg. Ahogy szertefut a fényben fürdő kisváros fölött, tovagyűrűző zengésével-bongásával a teljes légteret betöltvén. Lassan oszolni kezd a nép. Kleist, akit egészen furcsa érzések legyintenek meg, a templom lépcsején állva figyeli a mozgásukat. Némelyik leány úgy lépked lefelé a lépcsőn, akár egy született hercegkisasszony. Mintha világéletében így járkált volna, ilyen felszabadultan, ilyen méltósággal. Aztán ott vannak ezek az erőtől duzzadó, jóvágású fiatal legények. Innen a környékről valók – no de micsoda vidékről? Nem ám holmi síkvidéki, alföldi legények ők! Nem, ők az alpesi völgyek szülöttei. És ezek a völgyek igen különös képződményei a természetnek. Mélyen beékelődnek a hegyek közé. Némelyik úgy el van zárva a külvilágtól, hogy csak egy szűk sziklahasadékon át lehet megközelíteni. A rés lehet olykor csak karvastagságnyi is. Igaz, nem egy átlagos, hanem annál némileg magasabbra, mondjuk, gigászira nőtt ember karját véve alapul. Szóval onnan törtek ki ezek a szilaj legények, a hegyek szorításából. Ott nevelkedtek, ahol a termőföldek és a szántók meredek lejtőkön futnak alá a völgyhajlatokba; ahol a jó szagú, meleg fű a szédítő szakadékok szélén nő, egész a sziklaszirt peremén, tenyérnyi foltokban; s ahol a házak szabad szemmel alig látható, parányi pettyként tapadnak a havasi legelők oldalához – legalábbis lentről, az országútról nézve ilyennek látja őket az utazó, ha fölnéz, hogy aztán eltűnődjék rajta, vajon tényleg emberi lakhelyek lehetnek-e még azok ott fönt.
A vasárnapokat szereti Kleist. Ugyanígy a piacnapokat is. Mert olyankor meg: csak úgy hemzseg és zsibong a kék- kötényektől és a különféle népviseletektől a sok mellékutca és a főutca. A főutca szélén, a járdaszint alatt, azokban a besüllyedt, boltíves, középkori helyiségekben, továbbá az alkalmilag felállított könnyű kis fabódékban mindenféle áru van kirakva. Szatócsok kínálgatják olcsó drágaságaikat, népies-pórias rigmusokat kiáltozva, a lehetséges vevőkre való tekintettel. A nap, ezt tapasztalatból tudjuk, többnyire ilyenkor, piacnapokon süt a legfényesebben, a legforróbban, úgyhogy többnyire tökéletesen el is butul tőle mindenki. Kleist örömest sodortatja magát a szívének oly kedves, és a szemének oly színes emberforgataggal. Átható sajtszag terjeng mindenütt. A komoly (és olykor szép) falusi asszonyok megfontolt arccal lépnek be a jobb üzletekbe, hogy ezt-azt ott is vásároljanak. Sok férfinak pipa lóg a szájában. Disznót, borjút, teheneket vezetnek kötélen. Emitt egy rózsaszínű kismalac, na, nézd csak, hogy megmakacsolta magát! Bottal nógatják, de amilyen oktondi, nem ért a szóból. Mit van mit tenni, a gazdája a hóna alá kapja, és úgy viszi tovább, nevetve. És mindenfelé: a szagok kavalkádja, a ruhán át gőzölgő emberi testeké. Valamint: az evők, ivók, táncolók csapta lárma, a vendéglői zsivaj az ajtón, az ablakon át. Ó, a zajoknak ez a tömkelege! Micsoda felszabadultság van ezekben a hangokban! Egy tűt nem lehet leejteni, akkora a tömeg az utcán. El is akadnak sokszor a szekerek. Emberekben, mindig: egyszer a tevékenyebbje, másszor a közlékenyebbje fogja közre a lovakat. És ernyedetlen erővel tűz a nap: tárgyakra, arcokra, kendőkre, kosarakra, árukra. És ez a vakító fényesség úgy hullámzik végig a sokadalmon, ahogy maga a sokadalom hullámzik alatta. Ez több mint tüneményes: ez maga a megelevenedett élet. Kleistet minden porcikájában átjárja az áhítat érzése. Szeretne hálát adni, elmondani egy imát. Hát hol az a fenséges zene, mely jólesőbben, hol az a kifinomult lélek, mely felemelőbben tudna hatni e fel-alá hullámzó színes emberforgatagnál? Kedve volna leülni; ide, az utca szélére, a mellékutcákba vezető lépcsőlejárók valamelyikére. Aztán mégis folytatja útját, szoknyájuk szélét magasra felkapó nők, méltóságteljes nyugalommal fejükön kosarat vivő lányok mellett (nemes tartásuk azokra az olasz nőkre emlékezteti, akiket útikönyvek képes mellékletein látott, s akik ugyanígy, csak éppen korsót vittek a fejükön), hangoskodó férfiak, részegek, csendőrök, most is csínyekre készülő vásott iskolásfiúk, hűvösséget árasztó árnyékos zugok, kötelek, rudak, élelmiszerek, bizsuk, a legkülönfélébb szájak, orrok, kalapok, lovak, valamint fátylak, ágyneműk, gyapjúharisnyák, virslik, vajlabdák és sajtosbretlik mellett halad el, hogy végül, kikeveredve immár a nyüzsgő sokaságból, az Aare egyik hídján megálljon, és a korlátnak támaszkodva hosszan, merengve nézze az alant tovahömpölygő, csodálatosan mélykék vizet. A vár napsütötte tornyai (melyek a valóságban fölötte ragyognak) most megtükröződnek alatta: akárha folyékony, barnás tűz lobogna. Félig Itália már ez.
Napközben, séta közben – és ezek a séták már a szokvány hétköznapokra esnek – néha akkora a csönd Thunban, hogy Kleistnek olybá tűnik, mintha varázslat ülne a városon. Mintha már időtlen idők óta sütné így a nap. Szemébe ötlik az ódon városháza, ez a különös formájú épület, vakító homlokzatán a régimód belevésett szálkás évszámmal. Hosszan elálldogál előtte, hosszan elmereng. Egyáltalán: az egész városka úgy hat most, mintha csak a múlt egy ittfelejtett darabja volna. Vagy mintha csak úgy váratlanul felbukkant volna az előidőkből, akár valami archaikus stílusú népdal, amit ma már nem énekelnek sehol. Minden kihalt, alig van élet, vagy alig se. Kleist nekivág a faburkolatos lépcsőnek, mely fel a dombra, a valamikor grófi várhoz vezet. Ezek az elkoptatott deszkafokok, ezek is a régmúltat idézik, hajdanvolt sorsokat, rég letűnt nemzedékeket. Fönt hajlított támlás, széles, zöld padok várják. Az egyikre leül azzal, hogy majd innen élvezi a kilátást. Aztán: inkább mégis behunyja a szemét. Nem, ez iszonytató! Mintha mély, öntudatlan álomba zuhant volna a vidék, mintha vastag por lepne mindent, mintha az egész világból kiszippantódott volna minden elevenség! Még ami szemre egészen közelinek látszik, most az is mérföldekre távolodva tőle, messzeség fátyolozta, álomi mozdulatlanságba dermed. Egyetlen hatalmas, forró felhőbe göngyölve minden. Nyár van. De hát miféle nyár ez tulajdonképpen? Én nem élek!, üvölti Kleist, és hirtelen úgy érzi, sem a szemével, sem a kezével, sem a lábával, sem a lélegzetével nincs mibe fogódznia. Minden csak álom. Semmi sem való. Én nem egy álomvilágba akartam beköltözni! Végül ráeszmél: túl sokat van egyedül, ez a baj, alighanem. Egy pillanatra kénytelen átérezni, hova vezet az önfejűsége, az örökös megátalkodottsága; bele is borzong.
Aztán jönnek az esték. Azok a nedves, fülledt nyári esték. Kleist a temetőkerítés tetején ül. A nyirkos ruha a testéhez tapad. Ki is bontja az ingét, hogy a melle levegőhöz jusson. Ott alant a tó most olyan, mintha egy istenkéz vetette volna le a mélybe. Sárgás-vöröses fények izzanak a színén, de úgy, mintha alulról kapná a megvilágítást. Mintha az alkony tüze a tó mélyéről lobogna föl. Égni, lángolni látszik a tó! Az Alpok hegyei időközben magukhoz tértek a tetszhalálból. A tóba merítik homlokukat, s mindegyre más, mesés, valószerűtlen alakzatokat öltenek a fodrozó víztükörben. A hattyúk éppen Kleist piciny, csöndes szigetét ússzák körül. Éterien susogó, illatozó fák sötét koronája rengedezik és hajladozik e fölött a... Mi fölött? Hagyjuk. Kleist szótlanul issza a látványt. Az ő szemében ez a mélytüzű tó most olyan, akár egy szikrázó, remekmívű ékszer egy hatalmas, ismeretlen, alvó nő testén. Hársillat, fenyőillat elegyedik a virágok illatával. Valami zeng. Halkan, alig kivehetően. Kleist hallja, sőt mi több: most már látja is. Ez benne az új. Amit ő akar: a megfoghatatlan, az ésszel föl nem érhető. Lent a tavon ring egy kis csónak. Kleist csak az imbolygó lámpásokat látja, a ladikot nem. Ott ül, előrenyújtott arccal, ugrásra készen, hogy engedelmeskedvén a mélység hívó szavának, mindörökre eggyé váljék ezzel a gyönyörűséges képpel. Egyetlen vágya: beléveszni ebbe a képbe. Ha szemmé válhatna mindenestül, csak csupa szemmé, egész valójával! Vagyishogy, mégse. Volna más módja is ennek. Mért ne lehetne híd – a levegőég? És mért ne lehetne a táj képe rajta a korlát? Ez kéne, és akkor ő rádőlhetne, és addig élvezné ezt a mennyei gyönyört, amíg csak el nem zsibbadnak tőle az érzékei; rogyásig, ernyedésig. Lassan besötétedik. Kleistnek semmi kedve most lemenni. Leheveredik hát egy sírhantra, a bokrok takarásába. Denevérek surrognak körülötte, sejtelmesen zúgadoznak a szellőjárta lombok. A fűnek, amely alatt a porladó tetemek feküsznek, isteni jó szaga van. Kleistet elönti a boldogság hulláma. Mámorító, fullasztó erővel. Ami már sok is, ami már fáj. Amitől meg kell szakadni a szívnek. És amit nyomban követ az üresség érzete, a szikkasztó hiány. Olyan egyedül van. Mért nem jönnek a halottak? Itt van ő, a magányos férfi. Igazán elszórakozhatna vele valaki. Nyáréjszakán az embernek kell, hogy legyen egy szeretője, nem? Csak egy fél órára. Olyan sok az? Hófehér mellek derengenek föl előtte, vértelen női ajkak. Ez a képtelen gondolat aztán le is űzi a hegyről, lekergeti a tóhoz, be a vízbe, ruhástul; közben egész testét rázza a nevetés, a zokogás.
Hetek telnek, hetek múlnak. Addigra: már egy, már kettő, már három munkáját is megsemmisítette Kleist. Hát igen. Ő abszolút tökéletességre törekszik, ami ugyebár csak helyeselhető. No de mi ez már megint, ez a förmedvény? Nem habozni. A papírkosárba vele! Tessék újat írni, vadabbat, szebbet. Kleist nekifog A sempachi csatának, izgatja Habsburg Lipót különös balsorsa, az ő figuráját helyezi az esemény középpontjába. Aztán eszébe jut a Robert Guiskard. Nagyszerű téma: egy vérbeli, egy tragikus hős! Csak kellő erővel tudná megrajzolni! No és a boldogság ábrándja? Hogy belőle is amolyan józanul mérlegelni tudó, egyszerűen érző ember lesz? Az mivé lett? Már csak törmelékek maradtak belőle. Felrobbant a légvár, s az ezer darabra hasadt sziklák robajló kőgörgeteteg gyanánt zúdultak alá benne, tönkrezúzva mindent, ami csak az útjukba esett. Kleist azonban úgy fogja fel, hogy ez most már csak a hasznára lehet. Innen már nincs visszaút, el kell mennie a végsőkig az önsorsrontásban. Mint költő, úgy látszik, baljós csillagzat alatt született. Miért dacolna hát a végzetével? „Ha már pusztulnom kell, pusztuljak mihamarabb!"
A művek? Csak fintorog rajtuk, mindegyiken. Kudarc, kudarc hátán. Már őszre jár, akkor megbetegszik. Egyszeriben olyan bárányszelíd lesz, hogy nem győz csodálkozni rajta. A nővére leutazik hozzá Thunba, hogy hazavigye. Kleist arcán kétoldalt mély árkok. Úgy fest, mint aki lelkileg teljesen felőrlődött. Az arcszíne, az arcvonásai erről tanúskodnak. No és a szeme. Még annyi élet se mocorog benne, mint a szemöldökében. A fürtjei kövér, hegyes csimbókokban lógnak a homlokába. A homloka dúlt. Szétzilálták azok az ördögi gondolatok, amik az ő, úgymond, mocskos fantáziájából másztak elő, hogy őt a pokol legsötétebb bugyraiba rántsák. Kleist ezt így éli meg. Még mindig verssorok visszhangzanak az agyában. Érdes, reszelős mindegyik. Akár a hollókárogás. Szeretné mindet kitépni az emlékezetéből. Szeretné kiszórni, szemétre vetni, úgy ahogy van, az egész életét. De így egészben nem megy. Még ott van az a sok héj, az a sok burok, ami összetartja. Azt kell bezúzni, ripityára törni előbb. Ha dühöng, mintha csak a saját sebeit tépné. Ha gúnyolódik, az meg olyan, mintha siránkozna. Mi bajod, Heinrich?, öleli meg a nővére. Semmi. Semmi. Még csak ez hiányzott: hogy ő mondja meg, mi baja van. A szobában – csúfosan sorsukra hagyott, apátlan-anyátlan árvák módjára – szanaszét hevernek a földön a kéziratok. Kleist odaadja a kezét a nővérének, és válasz helyett csak nézi, nézi, hosszan. Olyan báván mered rá, hogy a nővére beleborzong.
Azután útra kelnek. A mejcsi búcsúztatja a távozó testvérpárt. Ragyogó őszi reggel: robog velük a kocsi, hidakon át, emberek mellett, hepehupás köves utakon, az ablakokban könyöklő bámészkodók, fenn a kék ég, lent a fák, sárguló lombok, minden oly áttetszően tiszta, olyan őszies... Mit lehet ehhez még hozzátenni? Ja, hogy a kocsis szájában pipa lóg. Minden olyan, mint rendesen. Kleist a kocsi egyik sarkába húzódik, összegörnyed. A thuni vár tornyai eltűnnek egy domb mögött. Később, nagy messziről, a nővére még egyszer megpillantja a festői szépségű tavat. Egy kicsit hűvös van már. Mennyi vidéki lak. Nézzenek oda! Emitt is, amott is. És milyen előkelőek! Nahát! Egy ilyen hegyvidéken, ki hinné? A kocsi robog tovább. Az egész táj táncol, remeg és körbefordul. Az utas kapkodja a szemét, erre, amarra, de sorra elmarad mögötte minden. Elsuhan és tovatűnik. Az őszi pára már sok mindenre fátylat ereszt, és az a picike nap, ami még itt-ott kisüt a felhők közül, egy picikét bearanyozza a tájat. Ó, ez az arany: hogy ragyog! Micsoda égi ajándék! És lám, mégse lehet máshonnan fölszedni, csakis innen, ebből a földi mocsokból. Hegycsúcsok, sziklafalak, völgyek, templomok, falvak, szájtátiak, kölykök, fák, szél, felhők – ejnye! Illik ilyesmivel egyáltalán előhozakodni? Ilyen banális, hétköznapi dolgokkal? Mi érdekes van ebben? Hol itt a rendkívüli? Kleist mindebből semmit se lát. Magába süppedve ábrándozgat: bizonyos felhők úsznak lelki szemei elé, bizonyos képeken mereng, meg egy picikét azon is, hogy milyen jó volna, ha valaki gyöngéden, szerető kezekkel simogatná. Hogy vagy?, kérdi tőle a nővére. Kleist ajka megrándul, próbál egy picit rámosolyogni. Megy is, de nem egykönnyen. Mert mintha egy kősziklát kellene elhengeríteni a szájáról ahhoz, hogy mosolyogni tudjon.
A nővére halkan megpendíti, hogy talán nem ártana a közeljövőben valami gyakorlati tevékenységbe belefognia. Kleist rábólint, szerinte is legfőbb ideje ennek. Csillámló fények éteri muzsikája zsongja körül az érzékeit. Igen, most jól érzi magát, őszintén szólva, még ha fáj is egy picit. Valahol valami szúrás – hol is? A mellében? Nem. A tüdejében? Nem. Akkor talán a fejében? Nem, ott sem. Hm. Valahol pedig tényleg. Csak éppen nem lehet megmondani, hol. De azért mégis. Egy picit, egy icipicit. Különben meg: szóra sem érdemes. Végül mond valamit, csak úgy, találomra. Aztán jön az, hogy hirtelen, minden átmenet nélkül, ömleni kezd belőle a szó. Ilyenkor szinte úszik a boldogságban, olyan lesz, akár egy kisgyerek. Mire a nővére homlokráncolva csóválni kezdi a fejét. Nem nagyon, csak egy picikét. Mint aki azt akarja mondani: ejnye, Heinrich, hát szabad ezt; ilyen felelőtlenül játszadozni az életeddel? Hiába, a nővére született Kleist-lány, szigorú erkölcsökre nevelték. Történetesen ugyanazt az útravalót kapta, amit Kleist mint fojtogató béklyót épp az imént akart letépni, és mindenestül a szemétre hajítani. Na de minden ejnye-ejnyézés, minden homlokráncolás mellett, és annak dacára, a lány igazán tiszta szívből örül annak, hogy az öccse már jobban van. És robognak tovább. Hohó, micsoda nagyszerű utazás! De hát nem követhetjük őket a végtelenségig, el kell engednünk végre a postakocsit, hadd menjen isten hírével. Végezetül pedig szabadjon még egy apró megjegyzést tenni: annak a háznak a falán, ahol Kleist lakott, ma már márványtábla hirdeti, ki élt és alkotott itt ekkor és ekkor. Bárki arrajáró elolvashatja az emléktáblát; az is, aki egyébként merőben más célból jön ide, mondjuk azért, hogy sítúrákat tegyen az Alpokban. A thuni gyerekek például úgy olvassák, hogy egyenként betűzgetik a szavakat, aztán a végén kérdőn egymásra néznek. De mondom, bárki elolvashatja: egy zsidó éppúgy, mint a keresztény – feltéve persze, hogy van rá ideje, és nem szorong, mondjuk azért, hogy emiatt netán még lekésheti a vonatot -, egy török, vagy akár egy fecske is (már amennyiben érdekli az ilyesmi). És ha a sors úgy hozza, újból elolvashatom én is. Thun a berni felföld kapuja, minden évben ezrével keresik fel a turisták. Van némi tapasztalatom erről, ugyanis egy ideig az ottani sörgyár alkalmazottja voltam. Szóval ismerem egy icipicit a környéket. Egyébként a táj sokkal szebb, mint ahogy itt leírtam: a tó kétszer olyan kék, az ég háromszor olyan káprázatos. Rémlik, mintha valami ipari vásár is lett volna Thunban, úgy négy éve, talán.
1907
