Mások szeszélyeitől, furcsaságaitól nem reszketek annyira, mint a magaméitól; most is odasodornak egy ház elé, amiről nem tudom, leírjam-e a külsejét vagy inkább hagyjam ábrázolatlanul.
Ahogy a ház miatt, ugyanúgy reszketek a kerttől is, melyben tisztázatlan módon helyezkedett el a ház, amit megformálatlanul hagyok, abból a megfontolásból, hogy ez esetleg így szép.
A kertben reszket a fény, nyugszik a nyugalom, és kétségkívül elképzelhető, hogy egy tökfej inas azért tökfej, mert ábrándozva támaszkodik a ház falának, és mert valójában inasnak öltözött álruhás nő.
A ház belső terei egy asszonytól elevenek, aki viszont igazi nő. Ebben a házban, ahol még sohasem főztek, a népek a szerelemből élnek.
Jut eszembe, el is mondom: épp most futott be nagy messziről egy szerencsefi. Szemlátomást olyasvalaki volt ő, aki szentül hitte, lépten-nyomon van oka örvendezni azon, amit úgy szeret: hogy olyan vidám. Játszott vele a szerencséje, főleg ezért volt szerencsés.
Nos, ahogy ez a roppantul talpraesett, daliás fickó a ház előtt – ahol méltóztatott megállni – fölemelte tekintetét, egy kedélyesen lefelé bámészkodó alakot vett észre, aki az ő sikeres célbaérkezéseit figyelte.
„Fiatal voltam, de nem tudtam, hogy az vagyok; öregnek tartottam magam, bár erről sose voltam meggyőződve. És amiért annyiszor hálát adtam a sorsnak, arról kiderült, hogy nincs benne semmi köszönet" - szólt kellő kedvességgel a megindítóan szép és rátermett jelenség.
„Ez mind látszik rajtad" - felelte a másik.
„Ki vagy te, hogy ilyen, már-már megütköztetően kényelmes helyzetből figyelsz engem?"
Az ablakon kitekintőben volt annyi derű, hogy ezt válaszolja: „Én vagyok az Élet. Fentről nézek le rád. Te a szeretteljes Életszemlélet vagy, és jóságos voltod lehetővé teszi, hogy szinte már túlságosan is kellemesen éldegélj. Olyan érdeklődve tekintesz fel rám; azt hiszem, nem tagadhatom meg tőled ezt az élvezetet."
Az inasruha valamiféle ifjú emberré változtatja az inast, a házbeli asszonynak pedig azért van hiányérzete, mert tudja, hogy tisztelik.
A kertben volt valami egy szerencsés módon végig nem gondolt gondolatból, ezt a karcolatomat pedig, habár nem tudom, honnan veszem hozzá az önhittséget, egy hihetetlenül mély átéléssel éneklő, a fel nem oldott ellentéteket rikoltozva megszólaltató hattyúhoz hasonlítom.
1928/1929
