„Énekelj! Fogd könnyű hárfád, üresen kongó hangszered,
pengesd meg vékony húrjait, szaggassák ujjaid,
mint szívedet a fájdalom. Zengd az utolsó éneket,
énekeld meg az európai zsidók végnapjait.”
Hogy énekeljek? Hogy nyissam meg a szám? Hogyan?
Én maradtam meg egyedül, mindenki más oda.
A feleségem!… Borzadály!… És az én két kis madaram!
Hallom a sírást messziről... Ó, emlékezés iszonya!
„Ha megtört is a fájdalom, ereszd ki hangod, énekelj!
Keresd meg Őt, Őt odafönt, vajon ott van-e még?
Hadd hallja azt, ki élt, halt, s akit már nem temetnek el –
énekeld el neki az utolsó zsidó utolsó énekét!”
Hogy énekelhetnék? Hogy emelhetném ég felé fejem?
Elvitték nőmet, és Ben Cijont és Jomelét – egy kisgyereket!
Örökké őket látom, nem hagynak el egy percre sem.
Napsugaraim! Árnyak, vak, hideg árnyak lettetek!
„Azért is énekelj! Még egyszer! A szemed Őreá szegezd,
fejedet hátraszegve, mereven. És amint
hallja, még utoljára, pengesd hárfádon ezt:
Nincsenek már zsidók! Ki vannak irtva mind!”
Hogy énekelhetnék? Hogy kaphatnám el a tekintetét,
fejemet felemelve, amikor hályog ül a szememen?
Beleszáradt a könny. Összeszorítom – ég.
Akárhogy sajtolom, egy csepp se hull. Ó, istenem!
„Akkor is: énekelj! Az égre, az egekbe vakon tekints!
Minthogyha volna Isten ott és nagy örömet hozva, ím,
akár meg is jelenhetne; ints neki, minthogyha volna, aki nincs,
így ülj és énekelj kiirtott néped romjain!”
Hogy énekelhetnék? Nekem az élet merő sivatag.
Kezem is eltörött. Hogy játsszak így a hangszeren?
Ahány halom hamu, ahány kupac szemét, én mind alatt
halottaimat keresem. Ó, hol vagytok? Feleljetek nekem!
Kiáltsatok minden homokszem, minden kőrakás alól,
az összes lángból, füstből, a föld porából fennen kiáltsatok!
A véretek, a nedvetek, csontotok veleje az, ami szól,
eleven testetek: fennszóval szóljatok, jajgassatok!
Akiknek eleségük voltatok, az erdei vadak, a folyami halak
gyomrából ordítsatok, mészégetőkből, kicsik és nagyok,
mint akit nyúznak, visítsatok! Hallasd a hangodat,
kiirtott zsidó nép! Üvölts! Hatalmas hangot akarok!
Üvölts, de ne az égre! Mert mint e földi szemétdomb, süket az ég.
A nap se hallja meg, róla is lepereg. Gyilkosok cinkosa a nap.
Bár kiolthatnám, mint egy lámpást – ebben a bűnbarlangban ég!
Világosság úgyis belőled áradt, népem. A fény voltál magad!
Jelenj meg nékem bizonyságul! A kilométer hosszu, mély
gödrökből, hol összepréselődtél, nyújtsd ki a karod!
Leöntve mésszel, összeégve, rétegről rétegre, mint aki él,
sorban, ti legalsók is, a mélyből szálljatok ki, mozduljatok!
Keljetek fel és gyertek, Treblinka, Auschwitz, Sobibor,
Bełżec, Ponary, s ki tudja, még milyen helyek halottai!
Millió rémülettől tágra nyílt szem, torokra forrt sikoly,
homokba, lápba, rothadó mohába lökve, abból szállva ki,
gyertek, megfulladt, szétmállott, megőrölt tetemek!
Álljatok körbe, óriás gyűrűt formálva gyűljetek körém!
Öreg taták, mamák, fiatal anyák, hasatokban gyerek:
zsidók, mi lett belőletek? Szappan, csontőrlemény.
Jelenjetek meg, mind egy szálig! Kelletek nekem, támaszul.
Egy pillantást hadd vessek rátok, végighordozva a tekintetem;
az én kiirtott népemen hadd nézzek végig szótlanul. –
És… igen… énekelek... ide a hárfát… már pengetem!
1943. X. 3-5.
