Mondjátok el, mi volt a temetésen? Ó, vagonok csak ti voltatok ott!
Ti vittétek el, élettelen ládák, utolsó útjukra az eleveneket.
Élve vittétek őket, halott deszkák, a temetőbe. Ti! Ti voltatok
a végső út tanúi! Hol…? – A ládák válasza: Jobb, ha nem kérdezed.
Mondjátok el, mi történt! Tudom, hogyan kezdődött. Azt is, hogy mivel.
Láttam a közleményt. Rajta a büntetések. És ehhez adta a nevét
a zsidó tanács! Parancsra tette, zsarolásra, persze. Ott állt, hogy hatezer
naponta! Én csak az elejét tudom. Ti tudjátok, mi volt a vég.
Mondjátok el. Én csak az elejét tudom. Azt a bizonyos első felvonást.
A végét is szeretném tudni! Mondjátok el! Vagy titeket a sírásom zavar?
Mondjátok el, mi volt a vég! Hallgatom. Visszatartva a hangos zokogást.
A könnyem folydogál, igen. Mi vagyok én? Meghasadt sziklafal.
Mondjátok el. Mert én nem akarom. És mégis én beszélek, íme, és
én sírok egyedül. Sírasd el, két szemem, amire tanu vagy!
Ó, néma koporsók, van még, amiről számot kéne adni, bár nehéz.
A zsidó ezrekről naponta. Tudjátok-e, hogyan lett tíz a hat?
Hisz tegnapelőtt még hatezret vittetek. Csak napi hat, hatezer küldetett,
zsidó a pusztulásba veletek. Hogyhogy tegnap így megnőtt ez a szám?
Tízezer lett! És ennek mind ki kellett lenni. Eggyel sem lehetett kevesebb.
Ekkora ugrás! Mi a magyarázat? Elmondom én. Tessék figyelni rám!
Czerniakówhoz, a hitközség fejéhez, berontottak azok a vadállatok.
Ő volt a zsidó tanács elnöke. És elkezdték neki üvölteni:
„Kevés a hatezer. Mostantól napi tizet fogtok adni, nem hatot.
És ezt az aláírásoddal – érted? – te fogod szépen megerősíteni!
Még ma kiragasztjátok a plakátot: Holnaptól a gettó tízezret ad!
Ez a parancs: holnaptól tízezer!” – És már dübörögtek is el.
A zöld asztalnál székébe roskadt az elnök. Homlokáról a veríték szakadt.
Megírod? Aláírod, hogy tíz? Jó, több mint a hat. De: mennyivel?
Czerniaków! Te mérnök vagy, Czerniaków! Hallasz engem, Adam?
A tíz… Valóban több. Igen… Mi lelt, Adam? Hogy? Meggondolod, mit írsz…
Jutottál valamire? Hm?… Kopognak. A titkárnő. Ő nem tudja, nem ám,
min rágódsz… Kiküldöd?… Adam, te sírsz, te sírsz, te sírsz…
Ne sírj. Te mindenek dacára: jó ember vagy… Csak épp zsidó alig.
A tíz felizgat… a hatba beleegyezel… Hát azért ez, már megbocsáss!
Dühös vagy? És kire? Önmagadra! A melledet vered. A bűneid…
Mérget veszel be… Jaj, csak gyorsan, gyorsan! Itt lesz mindjárt az egész tanács!
Te már, Adam, zsidó alig vagy. Mérget veszel be? Meggyilkolod magad?
A zsidót megölik. Ahhoz, hogy megöljenek, több lelkierő szükségeltetik.
Csak lenyeled? Hogy tisztára mosd magadat?… Eszemben sincs, hogy kárhoztassalak.
Úgy éltél már-már, mint aki kitért. Tán halálod jóvátesz valamit.
Persze, mi változik? Te nem, te tényleg nem írod meg, na de a többiek?
A tanács el fogja fogadni – hiszen csak formaság – az ultimátumot. Igen.
Ha tíz kell nekik, tíz lesz. Írd meg!… Bennük is ott vannak azok a kételyek,
amik benned voltak, amikor hatot kellett. Őket is az a féreg rágja odabenn.
Adam… Csss!… Már nem él. A feje félreejtve, szeme csukva, de
mintha mégis figyelne; így ül az asztalfőn az elnök, a halott.
Kopognak. A tanács tagjai. – Miért zárkózott be? Hisz ő hívott ide
minket… Rendkívüli ülés… – Kopogjatok, kopogjatok!
Mintha hangot hallottak volna – Tessék! – bentről, az ajtó mögül.
Hangot. Aztán látták az elnökük a székben mozdulatlanul.
Prezesie, te… Te hívtál minket össze, nem? A tanács tagjai közül
nem maradt senki távol… Látod? Itt vagyunk, hiánytalanul.
És most? Most mi…? Hívjuk fel őket? Dehogy! Csak nekünk ugranak.
Meg fognak… Ne szóljatok nekik!… Vegyük úgy, hogy él… Na, mi…?
Megtartjuk az ülést. – Tizet kérnek! – Tizet? – Mintha a föld szakadt
volna be alattuk, úgy ültek le a zöld asztalhoz a tanács tagjai.
Az asztalfőn az elnök elnökölt. A tanács tagjai egy kis idő után
azt tapasztalták: hajuk égnek áll, ereikben a vér dermedezik.
Nyelvük is reszketett. Egyedül a halott állt a helyzet magaslatán.
Ez az ülést is úgy vezette le, akár az összes eddigit.
1943. X. 29.
