És ettől fogva napi tíz ment, naponta tízezer zsidó. De csakhamar
ez sem volt már elég. Tizenötezret vittek el naponta. Fel sem fogható.
És ez a fallal, szögesdróttal körülkerített város a zsidó lakosaival
együtt szemem láttára pusztult és fogyott. Végül elolvadt, mint a hó.
Zsidó Varsó! Nemrég még tele voltál, akár Jom Kippur ünnepén
a zsinagóga, vagy a Piactér az éves nagyvásár, a jarid napjain.
Volt, aki pénzt, volt, aki istent keresett. Volt lelki gazdag és szegény.
Tegnap még nyüzsgés volt itt, élet. Belül a lezárt város falain.
Most üres vagy. Sehol egy lélek. A zsidó Varsó kiürült teljesen.
Merő romhalmaz, meredő falak. Kietlenebb vagy, mint egy temető.
Utcáidon már holttestet se látni. Az összes utca néptelen.
A házak tárva-nyitva. Mégse megy be senki és többé nem is jön elő.
Az elsők, akiket meggyilkoltak: itt maradt árvák voltak, gyerekek.
Őnáluk szebbet, jobbat nem terem a föld, ez a mi gonosz mostohánk.
Mennyi vigaszt nyújthattak volna még nekünk e szerencsétlenek!
Bánatos, szótlan arcocskájuk láttán eloszlott volna sötét éjszakánk!
Negyvenkettő telén jártam egy menhelyen. Láttam az utcáról azon
frissiben behozott gyerekeket. Félrehúzódtam, volt ott egy zugoly.
Onnan figyeltem. Alig kétéves kislány ült a gondozónő ölében. Nagyon
sovány, halálsápadt. A szemét néztem. Lassan átjárt, milyen komoly.
Olyan volt, mint a saját nagymamája. Öreg. Nem kétéves – de száz.
S amit a nagymamája álmaiban sem, ő mindazt látta már a nap alatt.
Kétévesen. Szeméből kisütött a tenger kín és megpróbáltatás.
Ne sírj, mondtam magamnak. A kín elszáll, a komolyság marad.
A komolyság marad. Szétárad a világban, elmélyíti az ember életét.
A zsidó komolyság felébreszt és kijózanít. Kinyílnak tőle a vakok szemei.
Olyan a világnak, mint valami Tóra, prófécia, szentírás. Ne sírj! Elég!
Nyolcvanmillió gyilkos nem ér annyit, mint egy kisgyermek szenvedései.
Ne sírj! Láttam egy másik kislányt is a menhelyen. Ötéves lehetett.
Kiéhezett, síró kistestvérét etette. Az követelte s ellökte a falatot.
A híg lekvárba mártogatott sorban egy-egy darabka letört kenyeret,
azt csempészte öccse szájába ügyesen… Ó, hogy ezt látnom adatott,
hogy táplálja az árvát az ötéves anya! Hogy beszél hozzá! – ezt is, hallanom.
Anyámnak nem volt párja a világon – őbenne sem volt ennyi lelemény!
Már letörölte arcáról a könnyet. Már fel is vidította szóval. Mondhatom,
Solem Alehem se tudta volna jobban. Nagy adomány, hogy ezt láthattam én!
És láttam mást is ott az árvaházban, láttam a legszörnyűbb nyomort.
Bementem a következő terembe. Óriási tér, süvít a dermesztő hideg.
Pléhkályha állt a távoli sarokban. Körötte rongyos, didergő csoport.
Az izzó koksz vakító fénybe vonta a melegedő sovány testeket.
Egyik a lábacskáját nyújtogatta, másik kezét, pucér vállát a harmadik.
Volt köztük egy fiú, egy nagyon fiatal, a szeme fekete, akár az éj.
Mesét mondott nekik. Dehogy mesét! Egész testében remegett, amíg
beszélt. Jesaje, a te verseidben sem lobogott ekkora szenvedély!
A szent héberrel keverte a jiddist. Nem, nem! Szent volt minden szava.
Ó, hallgasd őt, Jesaje, figyeld a szemét, e lángoló zsidó tekintetet.
Ahogy fejét emeli, homlokát. Milyen kicsi és mégis mekkora!
Ennyire jó és igaz te sem voltál, Jesaje; nem volt ekkora hited.
És nem szóltál ily elragadtatással, mint ez a fiú ott a menhelyen.
Csak hallgatták őt tátott szájjal fivérei, nővérei, kis társai.
Nem Európa országaiban, városaiban vagy faluhelyen –
a földön sehol ilyet eddig nem lehetett még látni, hallani!
Elsőként ők pusztultak el, a gyerekek. Akik az éhezés gyötrelmeit
kiállták, a hideget, a tetveket. Apátlan-anyátlan árva volt zömük.
Megváltók lettek mind a szenvedésben. Mondjátok meg, elsőként mért nekik
kellett a végnapon – s milyen bűnért – a legnagyobb árat fizetniük?
Elsőként őket rabolta el a halál. Legyengült testük elsőként került
kordéra, kocsira. Akár a szemetet, úgy dobálták fel a nagyok. Órákon át.
Megölték őket. Nyomuk sincs már. Mindegyikük megsemmisült.
A legdrágábbak. Jaj nekem! Már nem vagyok, csak seb és pusztaság.
1943. XI. 2-4.
