Jaj, tudtam én. A szomszédaim is. Mindenki tudta közülünk.
Mindenki tudta. Az összes zsidó. Öreg, fiatal, kicsi, nagy.
De egyikünk se hozta szóba… Mélyre lenyomva mindegyikünk
magában tartotta inkább, mint amire gondolni sem szabad.
Még nem zárt gettókba minket a söpredék, nem nyílt a föld szinén
még Chelmno, Bełżec és Ponary sem, még messze volt a vég –
még a háború kezdetén találkoztunk az utcán, egy barátom meg én,
és szemlesütve szorítottuk meg jó erősen egymás kezét.
Egy szót se szólt a szánk. A szemünk sem beszélt. Föl se mert
tekinteni. Nehogy elárulja a szörnyű sejtelmet, amit titkolni kell.
Annál sokatmondóbb, amit a kéz egy ilyen erős szorításba rejt.
Azonnal olvasható lett a láthatatlan írás, a Mene tekel…
És nemcsak mi, szobánk fala is tudta. Tudta, nem vitás.
És tudta minden utcakő. Ki mondta meg nekik vajon?
A sápadt falból nemhiába áradt az a félelmes hallgatás.
Az utcakőből nemhiába áradt az a néma riadalom.
Tudta mindenki. A halak a vízben. A levegőégben a madarak.
A gojok nemkülönben. Hogy tiszta sor, hogy elvégeztetett:
minket, zsidókat – ok nélkül, csak úgy – a németek kiirtanak.
Kicsit, nagyot, az egész népet. Mindjárt. Megsemmisítenek.
Egyszer csak ránk zúdult a háború, Hitler, a gyilkos gépezet.
Ránk tört a barbár horda, és a zsidó nép, az üldözött,
sok lengyel városból, stetlből egy emberként útnak eredt,
nem hagyván ősi lakhelyén se öreget, se csecsemőt.
Mindenki menekül. Hová? Ne kérdezd, hová. Fut, amerre lát.
Ne kérdezd, mért. Örülj, hogy nem tudod. Ne kérdezz semmit senkitől.
Ne adj tanácsot. Senkit rá ne végy, hogy induljon mihamarább
vagy üljön meleg otthonában inkább. Ne győzködj senkit semmiről.
A meleg otthon! Berontanak a zsidók otthonába, a lakásokat feltörik.
Ne láss semmit, ne hallj! Járhatsz rosszabbul is: menetben hajtanak
a keskeny és zsúfolt országúton. Mélyrepülés: a Messerschmitt süvít,
látod a hős vadászt, a géppuskát, már kaszálja a tikkadt sorokat.
Ne adj tanácsot senkinek. Egyetlen embertársadat útba ne igazítsd.
Ha összetett kézzel könyörög is hozzád, hogy mit tegyen, akkor se árts
neki, akárhogy megalázkodik, még ha maga az isten szólna is
belőled, akkor se mondj te semmit – nincs jó, csak rossz tanács.
A főutak, sugárutak, országutak nem bírták ezt a terhet. A zsidók
– nem a batyuk, hátizsákok terhe – alatt majd’ beszakadt az út.
Mindenki menekült, kapkodva, nagy sietve, a mindennél irtóztatóbb
rettenet súlyával a hátán… Nem remélve, hogy külföldre kijut.
Ahhoz már késő. Tegnapelőtt, tegnap, vagy még ma reggel is, korán:
eljutott volna a határra, bárhová – autóbuszon vagy vonaton.
De most már késő. Elernyed a láb, erőtlen lesz a kéz. Uram, atyám!
Minden kapu bezárult, nem jutunk ki többé semmilyen kijáraton.
A rádióban a németek leadtak egy beszédet lengyelül: „Már menetelünk!
Már úton vagyunk, be fogunk vonulni. Ne féljen tőlünk senki, civilek.
Mi nem bántjuk a békés lakosságot, ha nem fordul szembe velünk.
Viszont a zsidók – és ezt már üvöltötte –a zsidók reszkessenek!”
Ez szerdán volt, a rettenetes szerdán, éjjel két órakor. Kitört a vész.
Lengyelország útjain zsidó áradat. Ki erre fut, ki amarra rohan.
Földönfutás. Ennél emberhez méltóbb még az is, ha a csatába mész.
Még az is jobb, ha öngyilkos leszel. Mert sorsod úgyis kilátástalan.
Özönlöttek: Będzinből Częstochowába, Kaliszból Łódzba. A łódziak
Varsóba. S rettegve elhagyták otthonukat a varsóiak. A menekülteket
nyomasztó idegenség fogadta, zsidókat zsidó otthonok, fagyos falak.
És minden zugból rájuk tört, ami elől futottak, a rettenet, a rettenet.
Az egész nép: az itt maradás hívei, a bundisták; az istenfélést mímelők,
az ortodox Aguda tagjai, a cionisták, a nagy frázispuffogtatók –
hirtelen felszakadt a seb, és útra keltek mind e lomkereskedők:
„Ki, Erec Jiszroelbe! Mentsük az életünket!”. Már késő volt. Késő, késő, zsidók.
1943. XI. 7-12.
