Ne kérdezze senki, hogy volt a Miła utca. Megtelt és romba dőlt hamarosan.
Több mint százezer zsidó összeterelve rajta. Motyó a kézben, vállon hátizsák.
Törülköző, darab száraz kenyér közt kisgyermek elrejtve a batyuban:
nyersvászonszín, kenyérszáraz kis test, lüktető csönd, gubbasztó némaság.
Hiába. Bárhová rejtőzött el bárki, a Miła utca mély pincéibe, netán
a padlás zugaiba, a poros állvány tetejére, avagy szeméthalomba bújt –
a fogdmegek előhalászták. A Miła utca tele volt velünk. Alig maradtunk ezután.
Sokakat helyben agyonlőttek, másokra más halál várt; zakatoló, kietlen út.
Egy részünk újra dolgozott a gyárban. A Lesznón meg a Nowolipién.
Én hajtottam a csévélőt, fiam csak állt a gépnél némán. Más senkim nem maradt.
Ugyan ki nem kóválygott ekkor tájt a shop, e mocskos oltár ócska szegletén,
hogy éljen még? Zsidók a maradvány gettóból, vagy húszezres rabszolgahad.
Az utcán háltunk szemetes ládákban, amíg tartott az őszi lágy meleg,
a lakásunkat nagy ívben kerültük, tudván, ott a halál hidege lel,
más táljából ettük az ínségkosztot, felvettük a gazdátlan ingeket,
alkalmi szállásokon tértünk nyugovóra, az ágy kemény volt, idegen a hely.
Nem egyszer kiszöktem a gyárból, belopakodtam a gettóba, hogy
lássam, mi zajlik ott. Borzalmas élet! Nem élet ez már! Maga a pokol.
Mégis mentem. Jó barátaim voltak ott – ma már mindegyikük halott.
Nagy sietve lopóztam be a gettóba, s épp ily sietve ki, mindannyiszor.
Jó barátaim voltak ott: írók, zenészek, festők – már nem kell őket félteni.
Megölték mindet. Hillel Zeitlint táleszban hurcolták az Umschlagplatzra és
ott lőtték agyon. Jiszroel Stern! Gilbert! Koronánk ragyogó ékkövei.
Warszawski! Dawidowicz! Lewi és Ostrzega! A zsidóság színe-virága. Kész.
Megint eltelt egy hét. Belopóztam a gettóba. És ott volt Zuckermann. Jichok
Zuckermann, s vele a legnagyszerűbb, leggyönyörűbb lány: Civia.
Halucok! Még hogy itt minden veszve volna! Amikor itt vannak a halucok!
Az ember ismét élne. Nem sír, dehogy. De pár cseppet el kell morzsolnia.
Jichok üdvözletet hozott nekem. Krakkóból. Laban, a haluc friss üzenetét.
Épp sorolja neki, hány SS söpredékkel bántak el, amikor – „Hände hoch!” – a német rajtuk üt.
A tiszti köpenyes Labant lefogják. Jichok megsebesül, de meglőtt lábbal is lelép,
bolyong a városban, csizmája csurom vér. – Ugye fáj, Jichok? Most ne mozogj! Feküdj!
Ez volt negyvenhárom január tizenhetedikén. Éjszakára ott maradtam velük.
Még meg sem virradt jóformán (ó, inkább soha ne virradt volna meg!),
már kint voltam az utcán, hogy a Zamenhofról a Nowolipiére; ám ekkor – „Zurück!” –
az SS visszakergetett. Rendőrök álltak ki minden sarokra. A gettó körbevétetett!
Már megint! Mi lehet ez már megint? Végünk! A hideg és a forróság elönt.
Vissza a fiamhoz, a halucokhoz. Ők is tudják már, valaki hírt hozott nekik.
Civia: talpon! És Jichok is. „Még hogy engem holmi kis seb a lábamról ledönt!”
De csizmájába alighanem dől a vér. Mert ahogy meglát, hirtelen elfehéredik.
Falfehér lett. Nem teszem szóvá. Jichok az egyik halucnak parancsot ad:
„Keress bunkert az udvaron és kísérd oda őket!” – „Mi, Jichok, inkább – kérlelem,
megszorítva kezét. Erre elpirul. – Mi inkább…! Cvi, ő is maradna. Hadd…
mi is veletek!” Bejön egy haluc, fegyvereket oszt szét. – Eddig nekem
ez semmit sem jelentett, most mégis mindent. „Késő! Már elkéstünk vele!”
„Nem, nem! Tévedtek! Sosem késő. Népét az utolsó zsidó is megmentheti,
ha egyetlen gyilkost is leterít. Még akkor is menthető népünk becsülete –
tüzelem őket s magamat –, ha már mindőnket kiirtottak. Tessék megmenteni!”
Harcállást foglaltak a halucok: feljebb a lépcsőn, az alkóvokban, az ajtó mögött.
Egyikük az ablakból nézte, mi folyik az utcán, és suttogva közvetitett.
Az üvegen át megkövülve látom: lehajtott fejjel, némán, az SS banditák között
az Umschlagra már vonul a menet… Ó, mért nem vagyok vak és földsüket?
Pszt! Egy rendőr elrohan, jön vissza több. Egy kis épületet felgyújtanak odalent.
Épp az én ablakommal szemközt. A balfék tűzoltó nem oltja el, hanem szétfújja a
lángokat. A rendőröknek jelenti lengyelül: „Hárman bújtak el odabent!”
Kirángatják a hármat. Vörösség fut szét a havon. Felszáll a meleg pára gomolya.
Pszt! Pszt! Már itt vannak! Nem látom a német arcát, csak a vállát, de a golyót
szemből, mellébe kapja, összerogy. A másik is. – „Die Juden schiessen!” – A döbbenet
kiáltásai odakintről. Valóban! Itt Zeharje, Gutman, Eliezer tüzel: a halucok!
A Niskán meg: a somérok. Igen. A zsidók lőnek! Ezzel nem számoltak a németek!
1944. I. 3-5.
