Éjjel az ég vörösen villódzik, nappal füst burkolja, este a láng újra magasba csap.
Mint történetünk elején a sivatagban: füstoszlop nappal, tűzoszlop éjszaka. Csak ott
örömteli volt a jel, kezdetet ígért, életet a népnek, erősítve hitét – most a halál arat.
Kiirtottak minket a föld színéről, legyilkoltak mindannyiunkat, kicsit és nagyot.
Hogy történhetett meg? Mindenki tudja. A leghitványabb gojtól a legkülönbig. Nem titok.
Amaz besegített a németeknek, emez lehunyta fél szemét, így nézte végig tétlenül.
Nem fog itt számon kérni senki semmit, se vizsgálódni, gondolkodni: ugyan mi volt az ok?
Lényeg, hogy szabad préda lettünk, elfelejtik nekik, megölhetnek minket büntetlenül.
A lengyelek közül lefogták, akire csak a gyanú árnyéka vetült, hogy népének hű fia.
Az orosz városokban, falvakban még nagyobb vérfürdőt rendeztek a vélt partizánok között.
Nálunk a csecsszopó sem maradhatott életben tőlük, sem a fiatal anyák ölbeli magzata.
Elvittek minket Treblinkába, és hozzánk fordulva, így szónokoltak nekünk a halálunk előtt:
Vetkőzzetek le, tegyétek le ruhátokat, párban a cipőt, a holmitokat egyben hagyjátok itt.
Hamarosan szükségetek lesz rá. Nézzétek meg jól, hová tettétek, senki se felejtse el.
Messziről jöttök, nemde? Varsó? Párizs? Prága? Szaloniki? Sebaj, a fürdő majd felüdít.
És beengednek egy terembe ezret. És ugyanennyi meztelenül várja, míg meg nem fúl az a benti ezer.
Így gyilkoltak minket halomra, Görögországtól Norvégiáig, s egészen Moszkváig ott keleten.
Ha csak az előrehaladott terheseket számítom, az ölbeli magzatokkal együtt úgy hét milliót.
Ti újvilágiak és ti ott az Erecben, kiáltsátok világgá, hogy őket is megölték, akik még világra sem
jöttek, anyjukkal együtt az ölben fulladtak meg, emlékeztessetek rájuk is, ha lesztek még, zsidók!
Miért? Nem kérdezi senki a világon. És mégis ez motoszkál majd mindenben. Figyelj!
Ahány romba dőlt otthon, meredő fal, legázolt város és falu, mindben ez aMiért zúg tovább.
Mert idővel újjáépülnek a romok, benépesülnek üres otthonok, megéled majd a puszta hely,
mások költöznek a falak közé, más nyelven szólnak, más nappalok jönnek, más éjszakák.
A felkelő nap a lengyel-litván városokban egyetlen zsidót többé nem talál; egyetlen öreget,
ki Dávid zsoltárait mondja reggel a fényes ablakban, vagy ki a zsinagógába indul, egy másikat.
A parasztszekerek ott zörögnek majd a házaik előtt. Te jó ég, mennyi goj! És mind a piacra megy.
Még több, mint azelőtt. És a piactér, hiába van teli, mégis üresnek hat. Valami megszakadt.
Ami életet lehelt a vásárokba, ami színt adott nekik, nyüzsgést, a zsidó lakosság kiveszett.
A krumplis, káposztás, lisztes zsákok fölött nem repdes többé zsidó kaftán a piacon.
Zsidó kéz többé nem nyúl a tyúkhoz értőn, nem simogat bocit. Mérgében a lerészegedett
paraszt a lovak közé csap, viheti haza a teljes rakományt. Nincsenek zsidók, nincs forgalom.
Nem pattannak fel többé kora reggel derűs álmukból a zsidó gyerekek. Többé ez a vidék
nem látja őket héderbe menni, madárra lesni, csintalankodni, s ahogy a homokban játszanak.
Ó, kisfiúk, ti fénylő szemű angyalok, hová valósiak vagytok, mondjátok? Ide vagy amoda még?
Ó, azok a szép leányok, a ragyogók, a jól neveltek, akkor is, ha szurtos arcúak és kócosak!
Nincsenek már sehol! Ti újvilágiak, ne kérdezzétek, hol van Kaszrilivke, hol van Jehupec.
Tejes Tevjét, Menahem-Mendlt, gazdag Slojmét, tolvaj Mottkét se keresse senki, se a többieket.
Akár az örök Tanakhból a próféták, Jesaje, Jirmija, Jehezkel, Hojseja, Amosz, akiket annyira szeretsz –
majd Bialikból fognak sírni hozzád, majd szólnak velük a Sholem Asch-regények, a Solem Alehemek.
Nem hangzik fel többé a Tóra hangja a jesivákból, egyetlen bész medresből sem. S akik
a Gemorréban elmélyedvén gondolkodtak, a sápadt bóherek! – Dehogy sápadtak! Ők voltak a fény!
Már kialudt!... Törékeny rabbik, sovány tanítók, gyönge gáonok, nagy fejűek, ám termetre kicsik,
okos tekintetűek, teli verssel és kommentárral – nincsenek többé, s nem is lesznek e föld szinén.
Anya nem ringat többé gyermeket, zsidók e tájon nem fognak születni többé és meghalni sem.
Zsidó költőktől nem dalolnak éneket, nagy íróikat nem idézik többé, amint ez volt szokás.
Nem lesznek többé zsidó színházak, nem fognak sírni bennük, és kacagni könnyesen.
És nem lesznek zsidó zenészek, Barczyński-féle festők, útkeresések, állandó alkotási láz.
Zsidók többé nem fognak síkra szállni, a közjó érdekében nem áldozzák fel többé életük.
Nem fognak gyógyítani többé, enyhítve mások fájdalmát, s nem fogják érezni a magukét.
Ó, te ostoba goj, amivel a zsidót eltaláltad, az a golyó rajtad, rajtad is súlyos sebet üt!
Ki fog segíteni neked az országépítésben? Ki lesz, aki ennyire szívvel-lélekkel odaáll mögéd?
S a forrófejű kommunisták se fognak vitatkozni, hadakozni többé a Bund tömegeivel.
És ezek ketten együtt se az én halucaimmal, kik másnak nem voltak szolgái, mint a közös ügyé,
s csak ennek élve, sérelmeiket félretéve harcoltak mindvégig, s a szabadságért estek el.
Végigbánkódtam e villongásokat. Ó, bár veszekednétek még ma is! Hogy vagytok, azt jelentené!
Ó jaj, már nincs életben senki. Élt egyszer egy nép. Hol volt, hol nem. Már nincsen. Vége lett.
Nagyon szomorú mese ez. Az Ötkönyvben kezdődik és mostanáig tart. Amalektől az irtózatosabb
németekig. Ó magas ég, ó széles föld, hatalmas tengerek! Sötét gomollyá mégse egyesüljetek.
Ne tartsatok ítéletet, elpusztítván a rosszakat a földön. Pusztítsák ők el saját magukat.
1944. I. 15-18.
