Już czas
Régóta ijesztgetsz minket a véggel.
Hogy eljön a számadás napja. Nos, eljött.
Bűnhődtünk eddig éppen elégszer.
Most Te állsz a bíráink elé, ez eldőlt.
És hallgatni fogod, lehajtott fejjel,
az ítéletet. Hogy mi minden terhel.
Hatalmas szikla zúzza be bordád:
sok szörnyü, véres, irtózatos vád;
fejszecsapás után kardpenge –
mint Bábel tornya tör be a mennybe.
Ott hallgatod Te, te nagy elítélt, fönt,
rémitő csendben, csillagközi porban,
szót se mulasztva a hosszu beszédből,
választott néped vádjait sorban –
nincsen bocsánat, nincsen bocsánat!!!
Hogy véget vetvén a szolgaságnak,
Egyiptom földjéről kivezettél –
változtat azon, amit utána tettél?!
Most nem nézzük el, hogy megtagadtál,
minket hogy pribékek kezére adtál,
mert mi, jöhetett ezeréves ország,
hűek maradtunk akkor is Hozzád.
A Te nevedért haltunk mi bátran
nérók és cézárok cirkuszában,
Róma keresztjén, spanyol máglyán;
kínoztak, vertek, hitünk gyalázván.
Majd kiszolgáltattál gyilkos kozáknak,
Tórádat tépte szét a pogány had,
és gettóba küldtél, lógni bitóra,
hogy kéjjel alázzon szadista horda,
Treblinkába, futni korbácsütésre –
megfizetsz érte!! megfizetsz érte!!
Most nem fogod elkerülni a véged!
Most – ha a kivégzőhelyre vezetnek,
színarany száz dollárral az őrséget,
a napkoronggal sem vesztegeted meg!
Kerget a hóhér, hajszol előre,
tuszkol és lökdös be, be az ajtón,
zárul a kamra, meg fognak ölni,
szívod a forró gőzt a tüdődbe,
ordítasz, ordítasz, próbálsz kitörni –
és mikor már nem rándul a tested,
kivonszolnak, óriás gödörbe vetnek,
kitépik a csillagaid, fogaranynak,
a hullád elég
és hamuvá roskad.
1942. december
