Rzeczy
A Hożán, Wspólnán, Marszałkowskán
sorban
zsidó kocsik mentek megrakottan –
bútorok, asztalok, székek,
táskák, batyuk és plédek,
bőröndök, cipők, ládák,
szőnyegek, öltönyök, vázák,
arcképek, falvédő, számos
befőttes üveg és lábos,
ezüst teáskanna, tálca,
poharak, likőr, kártya,
könyvek és egyéb kincsek
a Hożából a Śliskára mennek.
Kézben egy üveg vodka,
szardella, pár falatka.
Így zötyögnek kocsin és riksán,
komor tömeg, végig az utcán.
S ment minden, nemsokára,
a Śliskából a Niskára –
Bútorok, asztal, székek,
táskák, batyuk és plédek,
bőröndök, ládák végül –
de már a szőnyeg nélkül.
És egyre kevésbé számos
öltöny, cipő és lábos
és befőtt megy; nincs likőr, és
a tálcán sincs ezüst jelzés.
Ami csip-csup apróság van,
mind marad a Śliskában.
Van még egy üveg vodka,
szardella, pár falatka.
Így zötyögnek kocsin és riksán,
komor tömeg, végig az utcán.
Aztán a Niskát odahagyva,
ment minden a tömbházakba –
asztal már nem, se székek,
táska se megy, se képek,
teáskanna, befőttek –
cipőnek, könyveknek lőttek.
Ki gondol tálcára, glancra?
Az öltöny is elment a francba…
Itt van, a riksára dobd fel,
egy zakó, ez a kis koffer.
Van tea még, termoszba,
megrágott medvecukorka;
gyalog, nem kocsin és riksán,
komor tömeg baktat az utcán.
A tömbháztól vitt tovább a
zsidó út az Ostrowskára –
kézben se táskák, se plédek,
még úgy se bútorok, székek –
nemhogy tálca vagy szőnyeg,
teáskanna, befőttek;
kis koffer csak, az az egyszál,
s a nyakban a meleg sál.
Egy kis üveg víz alatta,
kenyérke, pár falatka.
Így mennek, éji koboldok,
páran a tartalék dolgok.
Az Ostrowskáról az üzemekbe
mentek tovább egy felhős este –
kis bőrönd, kis kenyeres zsák,
több nem is kell, ez az igazság –
az utcán szép zsinórban
haladnak ötös sorban.
Fagy éjjel, nappalok fogynak,
holnap… ha megvirrad… holnap
fütty, üvöltés, parancs újra,
és indul a zsidó útra
maradék víz, cigaretta,
meg egy jó erős tabletta.
Az Umschlagtól városszerte,
egész a Marszalkowskáig
mintha zsidó életre kelne
sok ház; mind üresen ásít.
Az elhagyott otthonokban
magukat tukmáló képek,
öltönyök, párna, paplan,
porcelán tányérok, székek.
Még lüktet a tűz zsarátja,
a kanalat épp csak letették,
és sebtiben összedobálva
egy csomó családi fénykép.
Még nyitva a könyv, ahogy hagyták,
nem került pont a levélre,
a poharat ki nem ihatták,
a kártyaparti: maradt félbe.
Az ablakon befúvó szélben
moccan az ing hideg ujja,
a paplan alatt mintha éppen
valaki most is aludna.
Gazdátlan dolgok hevernek,
tetszhalott szállások várják,
hogy benépesítsék majd őket,
ha béke lesz, új népek: árják.
A zárt ablak újra kinyílik,
a gondot elűzi az élet,
ki lesznek dobva az ágyak,
a zsidó paplanok végleg,
az összes ing-kísértet.
A könyvek a polcra téve,
kilöttyintve csésze kávék,
a kártyapartiknak vége.
Más nem marad, csak a vagonban
(már ha megmaradt) a
majdnem üres vizes flaska,
meg egy jó erős tabletta.
S egy lidérces éjen – előbb kard
vagy golyó fog hosszan tarolni –
bőröndből, házból kitör majd
sok millió zsidó holmi.
Az ablakon kiugorva
rohannak az utcán egyre,
míg rá nem térnek az úton
villogó éji sínekre.
Az összes asztal, a székek,
bőröndök, családi képek,
tálcák, kannák és könyvek,
öltöny, likőr, befőttek –
elmennek, elpusztulnak
mind egy szálig a dolgok,
és senki nem érti mi történt:
mind egyszerre köddé foszlott.
De a bíró asztalán ott lesz
(ha mégis tertii victi…)
az a megmaradt tabletta
mint egyetlen corpus delicti.
1942 vége–1943 eleje
