R. K.-nak
Elmúlt (vagy elmúlik) ez a fekete század –
csak ezt tudom. Lehet, hogy nem is feketébb, mint
némely másik. Ami példátlan – az a lépték.
Ahogy számmá a test lett, s zérussá, humusszá
a lélek zúzatott, ez a totális módszer,
hogy tort üljön az ész. Reménynek adta ki
magát a szakadék – mondhatnám, nagy sikerrel.
Hagymáznak szolgáltak derekasan kemencék,
egy bugyorral odébb – a megkövesült csillag,
jege átláthatatlan. Elfúló vagonok
zakatoltak nyugat s észak felé, a Nincs-be.
De semmi sem örök. Útilapu, bogáncs közt
az emlékművek ma: birodalmi mementók.
Néma a megafon, porrá romlik a gránit.
Mint Orfeusz, mi nem merünk fordulni hátra,
még nem tudván, a mély Hádészból kit hozunk fel.
Mi volt velünk, mi is? Iróniánk, türelmünk;
bátorság, néhanap. Ernyedtség, jóval többször,
hogy kevesebb, amit tettél, a kelleténél
(fakuló szemrehányás – bűn? ha Isten meg is
bocsátana ezért, gyerekeid aligha).
Hát ennyi tellett. De: ajándékul fogadtuk
a keserű valót. A halálnak se zengtük
dicséretét soha. Sínek, beton fölött az
angyalokra füleltünk. Szerettünk. Könyvtárban
gyertyát gyújtottunk. A jót s a rosszat, akármily
nehéz bogozni szét, mindig nevén neveztük.
Ezt visszük a sötétbe. S talán ez is elég.
