Das verschleierte Bild zu Sais
Egy heves ifjút Egyiptomba hajtott
a tudásszomj, a szaiszi papoktól
tanulni meg a titkos bölcsességet.
Gyors eszével sok fokozatra szert tett,
s űzte tovább a megismerés vágya;
a főpap alig csitíthatta benne
a türelmetlenséget. „Mit tudok,
– szólt az ifjú – ha mindent nem tudok?”
„Létezik-e itt »több« vagy »kevesebb«?
Az igazság érzéki boldogság csak?
Összeg, melyből van kisebb és nagyobb, s te
birtoklod személyes tulajdonodként?
Nem egyetlen és oszthatatlan inkább?
Végy el az akkordból egyetlen hangot,
végy el egyetlen színt a szivárványból,
szépsége vész, amint teljességéből
akár egy hang, akár egy szín hiányzik.”
Így beszélgettek egyszer egy magányos
körtemplom oszlopai közt, s ott beljebb
óriás alakot vett észre az ifjú,
trónszéken ülő, fátyol fedte szobrot.
Kérdi a vezetőjét meglepetve:
„Mit rejt a fátyol, mi lehet mögötte?”
„Az igazság” – így a válasz. „Hogyan?
Én csak az igazságot kergetem,
és éppen azt takarják el előlem?”
„Az isten végzése – felel a főpap.
Parancsa így szólt: E fátylat halandó,
míg nem engedem, nem fedheti fel.
S ki bűnös kézzel a szent igazságról
a fátyolt mégis fellebbentené,
az, így az isten...” „Az?” – „Az látni fogja.”
„Különös jóslat ez. Ezek szerint
te sem hajtottad félre még a leplet?
„Én? Kísértést sem éreztem soha.”
„Nem értem. Ha az igazságtól engem
csak egy vékony fal választana el…” –
„No és a törvény” szól közbe a főpap. –
Mert súlyosabb, fiam, mint gondolod,
e vékony kelme – könnyű bár a kéznek,
ám mázsás súly a lelkiismeretnek.
