Vermächtnis altpersischen Glaubens
Testvérek, kik tiszteltetek engem,
ápoltatok és adtatok ennem,
mit is hagyjon rátok örökrészül
szegény jámbor, ki távozni készül?
Láttátok a királyt nem egy ízben,
arany lovon, arany harci díszben,
drágakővel borítva a szerszám,
mintha öklöm jég verné ezerszám;
melyikötők tudta irigyelni?
Nem nagyszerűbb volt-e azt figyelni,
mint tűnik fel Demávend hegyormán
hajnalszárnyon, félkör-íve-formán
a kelő nap? Szinte odaláncolt.
Éreztem, ó éreztem, de hányszor,
míg hosszú időm letelt, a földi,
lelkemet az érkező betölti,
trónján magát látom meg az istent,
őt, ki az élet forrása kint s bent,
minden tettem hozzá igazítom,
járok majd a fénylő igaz úton.
Ám felszállt a tűzkorong az égen,
álltam szinte vakító sötétben,
mellem verve kaptam friss erőre,
így borultam arccal le a földre.
Most pedig szent végakaratom jön,
tartsátok meg testvérek örökkön:
ki-ki tegye mindennap a tisztét,
nincs kinyilatkoztatásra szükség.
Újszülött kis keze azért kapdos –
teste-lelke fordulna a naphoz;
tűzfürdőbe meríteni kell még,
érezze a virradat kegyelmét.
Elevennek adjátok a holtat,
szabadon az állat sem romolhat,
s amit csak tisztátalannak véltek,
takarjátok be, amerre éltek.
Tiszta föld legyen, amit felástok,
díjazza a nap munkálkodástok,
fát ültettek, ültessétek sorba,
ő a rendezettet pártfogolja.
Víz sem állhat meg a csatornákban,
nem poshadhat meg egyetlen ágban,
mint forrásnak, legyen éppoly tiszta
Zenderúd, mikor a sík felissza.
Víz esését ne gátolja semmi,
ahány árok, mind rendbe kell tenni,
nád és káka, gőte, szalamandra
irtassék ki: fertezetes, randa.
Föld és víz ha megtisztult eképpen,
átragyog a nap a tiszta légen,
rátok méltón befogadva süt le
mint az élet éltetője, üdve.
Ne féljetek, most már a világban,
gürcöltetek érte, tisztaság van.
S kőből bárki, istenét, mint papja,
jelképesen immár csiholhatja.
Hol láng lobog, élitek csodáját,
világos az éj, melegség jár át,
érlelő tűz erejének hála,
ami nyers, levében fő puhára.
Lelkesen reá a fát vigyétek,
magva ez a földi nap tüzének,
szedett gyapot biztasson a jóra:
lámpabél lesz, szentség hordozója.
Minden égő mécsesben ha láttok
visszfényleni mennyei világot,
semmi balsors nem gátolhat abban;
istent tisztelni a kelő napban.
Ez létünknek királyi pecsétje,
angyaloknak is menny tükre-képe,
s amit Urunk dicsére dadognak,
körről körre ott mind felragyoghat.
Zenderúd partját már odahagynám,
fel a Demávendre, szárnyra kapván,
mikor fölkel, véle egybeforrnék,
örök áldást küldve néktek onnét.
(Nyugat-keleti díván)
