À la pointe acerèe
Hevernek az ércek a földön, a kristályok,
a geodák.
A még le nem írt,
beszéddé keményedve,
égboltot tár fel.
(Fölvetődve, napvilágra,
egymáson keresztbe,
így heverünk mi is.
Ajtó te egykor előtte, tábla
rajta a megölt
krétacsillag:
most már
csak egy – olvasó? – szem őrzi.)
Az utak oda.
Az erdei óra a
bugyborékoló keréknyom mentén.
Föl-
szedett,
kis tátogó
bikkmakkok: elfeketült
nyílás, ujjbegy-
gondolatok faggatják,
hogy merre –
mihez?
Ahhoz, ami
megismételhetetlen,
ahhoz,
mindhez.
A bugyborékoló utak oda.
Valami, ami menni is tud,
szívvé válva, szó nélkül
jön.
