Es war Erde in ihnen
FÖLD VOLT BENNÜK
és ástak.
Ástak, csak ástak. A napjuk, az éjük
is így ment el: ástak. Nem dicsérve istent.
Mert isten akarta, így hallották, mindezt.
Mert istenük tudta, így hallották, mindezt.
Csak ástak. És nem hallottak már semmit.
Nem lettek bölcsek. Sem éneket szerzők.
Nem találtak ki maguknak nyelvet.
Csak ástak.
Csönd szakadt rájuk. És égszakadás.
És tengerek zúdultak rájuk.
Én ások, te ásol, a féreg is ás,
és ami zeng ott, az is azt fújja: ásnak.
Ó egyik, ó egyik se, ó senki, ó te:
az az út, ami sehova nem, hova vitt?
Én ások, te ásol, feléd ásom magam,
és az ujjunkon ébred a gyűrű.
