Побег блудного сына
Akár a diadallal lüktető szív
futás után – minden te vagy.
Te vagy az élet, nyögsz, leránt a vad
dühök örvénye, bárka sem őriz,
inkább a pusztulásnak adod magad,
csak a borzalom el ne fogyjon,
csak járjon át, csak befogadjon
az ujjongó anyag.
Nem létezem, ha inspirációdat
az Egyről nélkülözöm.
A Te nevedben magamat – mióta! –
csak a keserűségért töröm.
Más a fényt keresi, látom.
Nincs bátyám, bölcs barátom,
nincs senkihez közöm.
Kutakodjon a szeretet a házban,
az ajtók kulcsra zárva mind –
az éjszín kert e nagy fellobbanásban
mint gázlámpa sugara ring.
Olyan, mint mikor tűzben égtek,
földjét ették az esküvésnek,
s a szellem titok lett megint.
Parancsod: éljek. Nincs hatása.
Szólítasz. Én csak hallgatom.
Halál? A csoda túlhajtása.
Atyám, a szörnyűt akarom.
Szabaduljon Júdásként a lélek
neki a fekete sugár ívének
mindenütt láthatón!
Ahogy kútmélyen magába issza
a csillagot a víztükör,
rokonához, úgy siet vissza
a mélységhez, mely meggyötör,
a lélek, kérve ősi szenvedését,
s beléivódván a sötétség,
a mélyvilágot falja föl –
s ott tükröződik rajta
szerelmetes Atyja arca.
