Irány északnyugat, megint ötven lit tettünk meg, ennyit mutat a mérőkötél, az nem szakad el, csak a mi idegeink, azok mállanak. Hihetetlen forróság, pára, nyomás, félig már meg is főttünk, annyira biztos, mint a birkahús esténként, ami ehetetlen. Mi sem vagyunk valami étvágygerjesztő látvány. Csodálnám, ha ránk fanyalodnának a farkasok. Itt is vannak, ahol semmi sincs, a sivatagban, láttunk párat elinalni, az itteni félénk fajta, elég fehér, rövidszőrű, agárszerű. Homok pereg a ruhánkon, homok táncol a szemünkön, homok ül a pórusunkban, viszketünk tetőtől talpig, homok zsizseg az agyunkban, időnként látomásunk van, a vesénkben is homok van, a hólyagunkban is. Most már félhomály van, sátrak felverve, éhünk elverve, egyik szolga félrevonul szükségét végezni, visszajön, ráncigál, azt mondja, menjek oda, a barkán mögött van egy fa. Három láb magas, a virágai mégis akkorák, mint egy kocsikerék. Nyitva a szirmuk, ezt látnom kell. Ne menjek, fog le a másik szolga, aki ilyet lát, meghal.
Hegyek csontjai, dombok csontjai, ormok, lankák elágazásai; ezekhez igazodik az erő, ezeken halad a csí, a kínai energiakocsi, az önjáró, a gőzhajtású, amit fel sem kell találni, mert a természet szabadalmaztatta már. Ráadásul láthatatlan, akárcsak a béke jelenleg. Elvileg mi volnánk a béke hírnökei, de mi elvesztünk a homoktengerben. Nekünk már bottal üthetik a nyomunkat. Mi csak úgy kóválygunk ide-oda, ki lovon, ki tevén, hajt minket a gőzünk, össze-vissza előzünk, csak nem tudjuk, hogy mit. Hogy kinél leszünk előrébb. Mi vagyunk a kísérleti kocsi, a császár őfelsége játékai. Átvergődünk a határon, átlépünk a hagyományon. A kínaiak mindent előbb tudtak, mint mi, európaiak. De például kottát írni nem. Jákob-pálcát szerkeszteni, földrajzi szélességet méricskélni, azt sem. Világot felfedezni, kereskedelmi flottát építeni, azt se nagyon. Minek, ha övék az egész égalatti, és ott minden nép a pásztoruk?
Az bizony, a számadó juhászuk, a tenyésztő lovászuk, a rézbányászuk, a gyöngyhalászuk. Hozzák adóban, ami a Közép Birodalmának jár, hozzák a jószágukat, a vadak irháját, hozzák a vásznukat, minden évben vagy minden szökőévben, meghatározott mennyiségben. Szolgálatuk fejeződik ki a követségben. A kínai főváros az a kacsaláb, ami körül forog a világ. Olyan még nem volt, hogy a Közép Birodalma követséget, pláne békekövetséget menesztett volna bárhová. Haha, majd ha a sztyeppe selyembe öltözik, ezüsttel átszövögetett selyembe, mondja Kína, feltételeket akkor szabhat, akkor kerül megmondó szerepbe. Békét azt tőlük illett kérni, térdre hullva, arcra borulva. Aki ezt nem tudta, vagy ami még rosszabb, nem tette, azt Peking páros lábbal kipenderítette. Erről tudna mesélni a muszka! Akihez most, hogy hogy nem, mint egyenlőhöz fordul a Közép Országa, az Isteni Állam, a Civilizáció Virága.
Senki sem érti a császárt. Mi sem, pedig mi mérjük meg az útjait, mi mérjük fel a hegyeit, mi rajzoljuk a térképeit, mi jezsuiták, olaszok, németek, portugálok és franciák. És most temettük el Pekingben a legjobb, legokosabb, legmesszebbre látó atyát, a flamandot, aki annyi ágyút öntött a császárnak és annyi keresztény templomnak harangot, hogy a háború és a béke is jóllakott. És nem futamodott meg, ha asztronómiai tudását kellett bizonyítani, hiába feketítette őt és a nyugati tudományt az a fekete lelkű kínai. Ő, a mi atyánk győzött a csillagászok párviadalában, ő jósolta meg pontosan a következő holdfogyatkozást, eloszlatva végleg a császár gyanakvását és a minket ért rágalmazást. És nemcsak az éghez volt szeme a flamand atyának, fürkészte ő a földet is. Nincs-e veszélytelenebb út a messzi keletre, mint Afrikát, Indiát kerülve hajózni, el, egészen Makaóig, elvesztve tízből hat hitterjesztőt az acsargó habokon? Nem volna célszerűbb Tatárországon keresztül Kínába menni, a szárazföldi úton?
Az nincs rajta a térképen, ezzel szerelte le a rend, de ő nem adta fel. Írt Párizsba, Rómába levelet, milliót: van annyi matematikus rendtárs, szereljenek fel belőlük egy expedíciót, küldjék el Perzsiába, Buháriába, Kalmükiába, Dzsungáriába, hajrá! Ha nincs rajta a térképen, vigyük fel rá! Ez a proaktív geográfia, ez az ő testamentuma. Igen ám, de a térkép nyitott ablak. Annak is, aki bent lakik a házban, meg annak is, aki át akar járni rajta. Földabroszt adni valakinek olyan, mint egy meghívás. Gyere, nézz körül nálam, nincsenek titkaim, így lakom. Van-e vajon ilyen ország ezen a kerek glóbuszon? Nézd meg, mi van a határaimon, milyen folyók, milyen erdők, milyen hegyek. Nézd meg, hol vadászok, mit halászok, mi terem a földben, milyen drágakövek. Kitárom előtted gazdagságom! Mintha azt mondanám, fogd és vidd. A tiéd is, ami a sajátom. Ha így volna, az ember nem is harcolna, nem volna miért. Vígan utazgatna, kalmárkodna, apostolkodna. Még talán Krisztus is elámulna ezen a nyitott világon, a terra cognitákon.
A határtalanság álom. A császár is azért küld minket, hogy megbízottai a muszkával huzakodhassanak egyet az ideáton, az odaáton, egyszóval a határon, kicsit északra Mongóliától. Mi sodorjuk a nyelvi kötelet, hogy legyen mit rángatniuk. A kínai nem jó, az orosz nem jó, a görög nem jó, a mandzsu nem jó. Mert akármelyik lenne, a másik fél hátrányba kerülne. A mongol sem jó, mert azzal a tárgyalóasztalhoz ülne, márpedig a mongolnak itt nem osztottak lapot. Marad a latin, mert annak sem osztottak, akik beszélik, csak beosztottak, közvetítők, rajtuk kívül nem érti senki, a muszka utálja, a mandzsu sem imádja, de neki semleges. Úgyhogy a latin tökéletes. Így hát, nem képviselvén külön érdeket, jobb híján mi, katolikusok fonjuk a kötelet, a nyelvi köteléket, az imbolygó kötélhidat a szakadék fölött, mi tolmácsok: ott egy lengyel, itt egy portugál, egy francia. Mi, Jézus harcosai ezúttal békét teremtünk, ezért is képzett minket a rendünk, de nem ez a fő rendeltetésünk. Hanem hogy Isten szavát elvigyük a vadaknak, a belső-ázsiai pogányoknak, hátha most feltárul előttünk, ahogy megálmodta a flamand atya, a térítés szárazföldi útvonala, és mire eljön a felhőkön az Emberfia, addigra katolikussá lesz fél Tatárország, fél Szibéria!
Most halljuk, a békének befellegzett, a halháknak végük. Úgy törtek rájuk a dzsungárok, olyan hirtelen, hogy mindenüket ott kellett hagyniuk, épp csak lóra sikerült kapniuk, épp csak a ládát felszíjazni a tevére, épp csak a sátrat szétszedni, de már a jószágot összeterelni, a nyájakat a hegyi legelőről lehajtani, a lovakat, a teheneket menekíteni nem lehetett. Szétugrottak, mint a kecskék, széfutottak, mint a gazellák, nem az állatok, nem, az emberek, a törzsbeliek, mintha mennykő csapott volna közéjük, mintha a sárkány buzogánya vágódott volna eléjük, úgy rebbentek, úgy inaltak, úgy iramodtak szét, fejüket vesztve, éjnek évadján. Jól tesszük mi is, ha futunk, nyakunkon a roham, nem mondják, merről, nem tudják, honnan, lehet, hogy már elénk is vágtak, mögénk is kanyarodtak, elvágták az utunk, el a szándékunk gyökerét, ahogy a fém elvágja a fát, és egyszerre rohannak majd ránk hátból és szemből, mert már ott vannak mindenütt, bekerítettek mindent, ami él és mozog, mint egy körvadászaton, a halha terepasztalon.
Csak nem azt akarják mondani, hogy a támadók keresztülszáguldanak a sivatagon, csak hogy mögénk kerüljenek? Nem, nem akarják, nem tudják, nem mondják, ne is várjuk tőlük, hogy az eszüket használják, mikor épp kihúzzák alóluk a hazájukat, a mezőiket, a vizeiket, a hegyeiket, a vagyonukat! Rossz nézni az asszonyaikat, fejükön férfisüveg, körbetekert copf takarja füleiket, koszosak, lármásak, erőszakosak, szagosak, csupa hárpia. Teát, sót, dohányt akarnának, kiabálnak, egymás szavába vágnak. A férfiak, mint a sátraik, nyomorúságosak, vadak, és nagyon rátartiak. Jól tennék, ha velünk maradnának, de ők ebben sem bíznak, nem bíznak semmiben, nyakukon a veszély, a vész a fülükbe liheg, amíg hazai földön járnak. Hogy képzelik: azt képzelik, hogy az üldözők a határhoz érve majd illemtudóan megállnak? Hogy az az öldöklő-gyújtogató sokaság majd a határon kivár? Meg sincs húzva a határ!
Tegnap a dombon megáll egy kulán. Épp megy le a nap, mi tábort verünk, nem sejtünk semmit, csak látjuk, a sötét domb ívén, a hanyatló korongban, a horpadtban, a bíborban, mintha csak odarajzoltan, ott áll mozdulatlanul, ott feketéll mint önmaga szobra, szoborsziluettje: egy vadszamár. Már olyan régóta ott áll, hogy azt hisszük, Dzsingiszre vár, egy lovasra, aki végre betöri, de élelmezi, mert nagy a szabadság, túl nagy, nagy a sivárság, túl nagy, egyikkel se tud mit kezdeni. Aztán egyszer csak mintha sose lett volna ott, a nap lemegy, lóhalálában jönnek a lovasok és hozzák a hírt a Szobrászról, a sok-sok megsemmisült buddháról, a Szobrász futásáról, a bálványok pusztulásáról, a kolostorokéról, az égő csóvákról, a tetemes csataterekről, a halhák vereségéről, a kánjuk meneküléséről, erről a sztyeppei földindulásról, a dzsungár robogásról, a paták robajáról, a dzsingiszidák veszedelméről, sose látott bajáról, az elveszett hazáról, és amit végképp nem értenek, a bajok okáról.
Aki azon értetlenkedik, hogy a népek miért nem élhetnek egymással békében, olyan, mint aki azon álmélkodik, hogy a sivatagban nem esik az eső. De néha a sivatagban is esik, például tegnap is esett pár csepp, vagyis a békének van még esélye a világban, pár csepp legalábbis. Ami a legmeghökkentőbb: a száraz sivatag határozottan tengerszerű. És ahogy a tenger morajlik, úgy zúg, morog a hullámzó homok is helyenként. Van, aki szerint a dünék Dzsingisz katonáit takarják, ők azok, akik a föld alól morogva a mongolok sorsát panaszolják. Mások ugyanezt gonosz démonok énekének hallják. Mi európaiak, volt párizsi diákok, bragaiak, tudományhívő modern jezsuiták a száraz szemcsék horzsolódásának, a rezgő levegő hangjának. Igaz, ők vannak itthon, a halhák, ők hajtják tevéiket át a holt vidékeken, ahogy mi hajóinkat kormányozzuk a déltengereken. Száraz óceán a Góbi. Csoda, hogy képesek mezítláb az izzó homokon csatangolni! Az asszonyok, a gyerekek. Vörös az arcuk, a talpuk, a karjuk. És most nincs hová elhúzni, behúzódni!
Itt jár a sztyeppén az Ádáz, vaskeble színültig harc, rút harag, álnokság és vészteli vétek. A bosszú az első, ezt süvöltözi tízezer éve: Buddha csak epizód, mint sivatagban a zápor, és Krisztus se több igazából, mint sarjadó perje a pusztán, harci tevék legelik le azonnal. De ne bántsuk az állatokat, még metaforikusan sem, ők a mi tükreink, magunkat látjuk bennük, a szörnyeket. Nekünk nem elég sose az, ami van; mindig van valaki, aki elégtételt tartozik adni nekünk, aki többletet könyvelhet el, míg a mi oldalunkon ott tátong, a mi rubrikánkban ott ordít a hiány. Azt nem lehet betömni eléggé, azt nem töltheti be semmi. Ez így megy egészen addig, amíg a világon még van valaki, aki nem mi. Mint a himlő, úgy jelöl minket a hiány, a hiányok sokasága, billogot nyom ránk, billogot éget belénk. Az, hogy: ez meg ez meg ez sem a miénk. Bennünk a szégyen, rajtunk a szégyen, onnan vetül elénk. Csupa himlőhely a szívünk arca, csupa ragya, csupa ripácsa. Elékteleníti az Ádáz.
Ő a nagy mételyező, a klánokat mérgezi főleg. Nincs fejedelmi család, mely össze ne veszne miatta. Rágja a mongolt, vájja fogát a tatárba, észvesztő dühe sarkantyúzza a dzsungárt. Látjuk az arcát tízezer arcban, harcosokéban, látjuk a ferde szemekben, látjuk a némbert, a vérre, a férfivérre (vérre?) szomjazó bestiát. Ha ugyan nem téved a vátesz, és csakugyan nő az. Nem furor: fúria, neve is van: Alektó, a szűnni nem akaró harag, a sívó sérelem istene női alakban. Szólhatok hozzád, testvér, társam a Jézus Társaságában? Hisz kedvenc szerzőm, Vergilius szava szinte egy keresztény szenté. Ő írja le így, hogy a háborús métely, a vak düh terjesztője Alektó. Kérdelek, testvér, most, hogy így ránk tör a háború homokvihara, mondd, felismerjük-e förgetegében a nőt mint értelmi szerzőt, mint hadi bajkeverőt? Egy nő dobna kék haja fürtjeiből kígyókat a férfiszívekre, ráadásul egy Szűz? Itt Mongóliában? Egy Szűz volna a háborúk nemtője?
Már akár egy nő, akár tízezer férfi, vagy egy csak az ok, a háború minket meglepő fordulat, merény a missziónk ellen. Kérdés, hogy a halha terepasztalról most le vagyunk-e söpörve? Én nem így látom. A béke – talán. De az sem egészen. Ahogy mi, franciák mondjuk: ha akarod, tudod is. A muszkák akarják, náluk kapós a kínai portéka: szőrméért selymet, irháért teát, vasáruért porcelánt vennének. Szabadon jönnének-mennének. No, ennyit azért Kínának nem érnek. A kereskedők mind kémek. Árucsere majd a határon. De előbb rendezni kell a határvitát. Előretolt erődjüket bontsák le és vonuljanak vissza a kozák banditák. Az Amur kínai folyó, földje jó, az ottani őslakosság a mandzsuk rokona. A császári flotta többször megmutatta, mennyire szent és sérthetetlen Mandzsúria. Bármikor eltakarítja az útból a kozák csürhét. Igen ám, csakhogy az udvar nem viselheti most még egy háború terhét.
Dzsungária nem kicsi. De Kína háromszor akkora. És harmincszor annyi a lakosa. Bármikor ki tud állítani akkora haderőt, ami móresre tanítja a dzsungárokat. Csakhogy ezt a sereget a most éppen sivataggá rabolt sztyeppén kell majd keresztülvinnie és fegyverben tartania. Ahol mi pár százan is alig találunk kutat! Márpedig a császár semmit sem bíz a talánra, ő az idő barátja, órában is a pontosakat szereti. Ha már elkerülhetetlen, mondogatja, egy hadjárat legyen olyan, mint egy zenélő automata. Győzelmet csilingeljen a megfelelő pillanatban. Ezért minden kis részletét megtervezi: az utakat, a kutakat, a magtárakat, a salétromfőző műhelyeket. A császár mindig biztosra megy. Ellenfelét előbb kiismeri, aztán leválasztja, elszigeteli. Tábornokai nem ilyen módszeresek, előbb ütnék, aztán figyelnék ellenfeleiket. A katonai kaszt külön életet él, a mandzsuk a dinasztia alapjai, vérüket tilos keverni-hígítani, bölcsőhelyük a garnizon, iskolázódnak a vadászatokon.
Most, hogy ilyen zavarosra fordult a helyzet, nem ártana rendet teremteni a fejünkben. A küldöttség jövőjéről nem mi döntünk persze, hanem a vezetők. Pár napja elszakadtunk tőlük, így kevesebb a súrlódás, halkabban éljük fel a szűkös vízkészletet. Hol lehetnek a tekintélyesek? A főrangú mandzsu herceg, illetve, most lefokozva, vagyona elkobozva, csak testőrkapitány. Vagy a Határon Túli Ügyek Hivatalának miniszteri rangú irányítója. Vagy a császárné nagybátyja, akiről úgy hírlik, titkos keresztény. Vagy a korrupcióellenes harc zászlóvivője, akit épp az idén neveztek ki főcenzorrá. Vagy a szecsuáni mandarin, aki nemrég még sóellenőr volt, és most követségi titkár. Három mandzsu héja, két kínai galamb. Nyilván tanácskoznak. Vajon díszruhában? Induláskor minden küldött díszruhát kapott, sárkánymintás brokátot, vezetőink hímzettet, mi tolmácsok hímzetlent.
Küldönc fut be hozzánk, értünk szalajtották. Ha levelet írnak, mondja, szükségük lehet ránk. Összekapjuk magunkat, a sátrak közt zűrzavar, ezrek állnak-ülnek. Ameddig a szem ellát, újabb és újabb menekültek. Tüzet raknak ganéból, az ég alatt sütnek, dombon tábort ütnek. Átkelünk a sokaságon, lóra szállunk, halha lovakra. Cseréltünk velük, nekünk friss hátasra volt szükségünk, nekik ruhaanyagra. Szúrós füstszag, izzadtságszag. A mongolok öklük rázzák, Galdant szidják. A dzsungár hörcsög azt hiszi, hogy egész Mongólia belefér a pofájába! De abból nem eszik! Nagy reményt ad nekik, hogy a Szobrász is kicsúszott üldözői kezéből, a halhák Élő Buddhája. Most vele együtt fut két felségjelvénye, az Arany Pecsét és a Sárga Selyem Napernyő.
Mi lesz a halhákkal? Nem nehéz kitalálni. Az, ami a zsidókkal Egyiptomban. Bebocsátást kérnek és védelmet. És élelmet. És a császár ezt nem tagadja meg tőlük. Kína a világ éléskamrája. És aki arra szorul, hogy Kína ellássa, az eltartotti státuszba kerül. Névleg marad a halha kánság, ami ténylegesen kínai gyámság. A dzsungár pedig vissza lesz szorítva. De mi lesz velünk, a követséggel? Negyven napja bolyongunk itt a sivatagban. Fogságba nem eshetünk, az megborítana mindent. Aggasztó a jövő. Egyik szolgánk fucsieni, folyton hazavágyik, most se állja meg, hogy ne énekeljen egy szomorút, ezúttal a polgárháborúról. Visszatértem a napsütötte Délre. / Romvárosok, elpusztítva, kiégve. / Főnix, daru csak álmomban repülnek. / Életem áll a nyugvó nap jegyébe’. Másik szolgánk henani, de most ő is csatlakozik, szól a duett: Hegy, folyó elsüllyedt országot idéz. / Láng, harc jelzi, hogy minden odavész. / Vagy visszatér egyszer? Vajon mikor? / Nádat a vízen, az ár tovább sodor.
Sose hittük volna, hogy a kínaiakban ennyi érzés van. Ha az ember a hajósokra hallgatna, akkor Kína felé félúton már vissza is fordulna. A városok vezetése korrupt, az emberek tolvajok, mondják a portugálok. A kínaiakban nincs meg a pontosság, képtelenek arra, hogy a látványt hűen visszaadják, mondják a hollandok. Csalnak, a csirkét kaviccsal tömik, hogy nehezebb legyen, a disznónak sót adnak, hogy szomjasabb legyen, mondják a franciák. Aztán amikor kihajózol a rakománnyal és a fedélzetről sorba hajigálod a tengerbe azt a sok dögöt, akkor a kis kínai csónakok mindet összeszedik, nekik ez még abszolút ehető. Csak azért jobb a porcelánjuk, mert jobb az alapanyag, mondják a németek, és még sorolhatnám.
Végleg alábukik a nap, nógatjuk a lovakat, még két dombhajlat, mondja a küldönc, és ott vagyunk. És csakugyan, már látni a lampionokat, mindjárt odaérünk a vezetők sátraihoz, azon belül is a legnagyobbhoz. A birkalakomán, hálisten, túl vannak. Mindjárt minket is itatnak. Teljes létszámban itt vannak. Három mandzsu, két kínai. Díszköntös sehol, ruhájuk köznapi. Okos emberek, erős emberek. Az irodalomhoz, a taóhoz is értenek. Látták az Amurt, a Jangcét, a négy szent hegyet. Sokra vitték, még többre viszik majd. De most megrekedtünk, most holtpont van. Ilyenkor az igazság vajon hol van?
