Egy francia pap, aki eredetileg matematika tanárnak készült, de egyetemi tanulmányai során találkozott az Úrral, ezért átiratkozott a hittudományira, gyerekkorában családi ünnepekkor gyakran hallotta, amint közeli hozzátartozói anyai nagyapját unszolják, meséljen a hadifogságról, a nagyapja azonban ilyenkor elkomorult és csak annyit mondott: másoknak rosszabb volt.
Nem tudjuk, hogy éppen építőkockázás, legózás, társasjáték, diafilm nézés vagy milyen tevékenység közben hangzott el e visszatérő megjegyzés, de tény, hogy a gyerekek hallása eltér a felnőttekétől, a legapróbb érzelmi színezetbeli változásra is érzékenyek, annak minden alkalommal jelentést tulajdonítanak, anélkül, hogy értenék, miről van szó, alighanem minden ilyen, számukra nem várt érzelmi elmozdulás kisebbfajta földindulással ér fel, ilyenkor repedés keletkezik az ő kis (kis?) világuk falán, és az már merőben filozófiai (vagy pszichológiai) kérdés, vajon nem ezeknek a repedéseknek a térképét kellene-e megrajzolni ahhoz, hogy eljussunk a későbbi cselekedetek indítékainak forrásvidékéhez, egy-egy embertársunk sorsának gyökérzetéhez. Mindenesetre a francia pap, akiben mély nyomot hagyott ez a soha meg nem indokolt és mindig ugyanebben a formában elhangzó rejtélyes mondat, megtudva, hogy nagyapja annak idején egy dél-németországi fogolytáborból munkalassítás vagy egyéb szabályszegés miatt a távoli Rava Ruszkába került büntetésből, már felszentelt papként Rava Ruszkába indult, hogy utánanézzen, kik is lehettek azok a mások, akiknek sokkal rosszabb volt, és csak amikor már, a még élő helyi szemtanúk beszámolóira és útmutatására támaszkodva, ezernél is több tömegsírt tárt fel Ukrajnában (ezek jó részének helyét a témával évtizedek óta foglalkozó történészek sem ismerték), akkor érezte úgy, hogy az a bizonyos mondat, amely eddig Mohamed koporsójaként lebegett ég és föld között, leereszkedett a valósághoz, és az elpusztított (zömmel el is égetett) környékbeli zsidó áldozatok, hatvan évnyi téren és időn kívüliségükből, megkezdték visszatérésüket a történelembe. Tudjuk, hogy az állat sem felejt és valószínűleg a növény sem. A jövő tudománya talán azt is ki fogja deríteni, hogy az ásványok mire emlékeznek és milyen formában. Hogy ennek mi lesz a hatása a mi történelmiségünkre, az egyelőre beláthatatlan. Az viszont már ma sem mindegy, mondja a francia pap, hogy az ember, aki egyes ontológusok szerint szociális viszonyainak szüleménye és ezeket a viszonyait transzformálja individuálissá szocializációja során, egyszerűbben szólva, újjászüli önmagát és viszonylatait, és ezt generációról generációra megismétli, mit kezd azzal, amit mások ráhagynak, legyen az egy lakás, egy szőlőspince, egy összeomlott birodalom, egy fél fülbevaló vagy egy elejtett mondat. Neki, a francia papnak szent meggyőződése, hogy a mindenkori tömeggyilkosokat, akik abban a tudatban követik el rémtetteiket, hogy a világ úgysem fogja megtudni, figyelmeztetni kell ugyan, de még hatékonyabb, ha olyan szociális viszonyok teremtődnek, amelyben a tömeggyilkosok reprodukciója megnehezül, éppen ezért ő, az ukrajnai terepmunka során általa gyűjtött írásos és vizuális dokumentumokra alapozva, egy kutatóintézetet hozott létre, melyet azonban, bár sokáig dédelgette a gondolatot, nem a nagyapjáról nevezett el.
