Egy el nem küldött levél
Berlin 1938. július 5. hétfő
Hjalmar Schacht úrnak, saját kezébe
Elnök úr, ön nemegyszer biztatott bennünket: ha valaki valamivel nem elégedett, ne a feljelentés eszközéhez, hanem önhöz forduljon. Egyben azt is értésünkre adta: ha valakit nem tölt el forró lelkesedéssel a nemzetiszocializmus szelleme, akkor ön nem fog ideológiai kényszert alkalmazni, de elvárja, hogy az illető mélyen hallgasson. Emlékszem 1933 áprilisára, amikor a bank nagytermét zsúfolásig megtöltötték az alkalmazottak, hogy a „hatalom megragadását” megünnepeljék, és ön, miután szónoklatban üdvözölte az új időket, megkérte bankunk házi zenekarát, játsszák el a Horst Wessel-dalt, s miközben a kollégák összefont karral, csukott szájjal álltak, ön teli torokból énekelte a nemzetiszocialisták himnuszát.
Eszembe jut az is, hányszor válaszolta külföldi partnereink aggodalmaskodó kérdésére, hogy a zsidóellenes kirohanások és atrocitások a nagy társadalmi földrengés velejárói, nem kell komolyan venni őket, minden forradalomban előfordul ilyesmi, majd lecsillapodnak, az élet visszatér a megszokott, józan kerékvágásba. És valóban, ön látványosan kiállt a zsidó banktőke nagyjai mellett, mondván, hozzáértésük nemzeti szempontból felér egy páncélos hadosztállyal. És amikor a banktitkot fenyegette forradalmi túlkapás, mert a gauleiterek a zsidó számlatulajdonosok listáját és számlakivonatait követelték, ön erélyesen beavatkozott és megvédte a helyi fiókvezetőket. Ön váltig állította és hitte, hogy a politikai vezetés első számú emberét befolyásolhatja, s ha azonnal nem is, de fokról-fokra visszaterelheti a gazdasági racionalitás talajára. Ennek érdekében még az arany pártjelvényt is elfogadta tőle ajándékként a hatvanadik születésnapjára, igaz, hogy a Spitzweg-festményt mint nyilvánvaló hamisítványt azért visszaadta neki. Elnök úr, ön mindig is arról volt híres, hogy bátran szakít a konvenciókkal, hogy akár az ördöggel is szövetségre lép, csak hogy a stabil márkát megteremtse. A nemzeti valuta az én gyermekem, mondogatta, és joggal. Hiszen 1923-ban is ön bábáskodott az új márka megszületésénél, és tíz évvel később ugyancsak ön mentette meg mindnyájunk szemefényét az újabb elzülléstől. A márka akkor áll meg a lábán, magyarázta nekünk, fiataloknak az elnök úr, ha stabilak a gazdasági alapok. Ugyanakkor a pénz nem több mint tükör, tette hozzá, és minden azon múlik, ki milyen szemmel nézi magát benne. Ezt a talányos kijelentést annak idején, kezdő bankhivatalnokok, értettük is, meg nem is.
Ma már kissé másként látom a dolgot, mint ahogy ön tanította nekünk. Nemzetünk mai megmentői nem tükörként használják a pénzt, ahogy általában a befektetők, vagyis vágyaik és lehetőségeik számokban kifejezett képmásaként, nem is a gazdaság üzemanyagaként, ahogy a kormányok, hanem egy sajátos építkezés állványzataként. Azt hiszik, hogy végül elbonthatják mint átmenetileg szükséges rosszat. Nekik mindegy, hogy mennyi a forgalomban lévő érme és bankjegy, és mennyi az utalványpénz, nem értik, hogy a kettő viszonya nem billenhet fel az utóbbi javára, következésképp meg se hallják a pénzügyi szakemberek vészjelzéseit. Amikor ön tavaly egy előadásában ironikusan utalt erre, mondván, nem kell bankjegyet nyomni, elég az üres papír is, fő, hogy forogjon és fenntartsa a munkahelyeket, politikusaink arca meg se rezzent. Egyre erősödő meggyőződésem, hogy pénzügyi mutatóink (például, hogy az államadósság jövőre a forgalomban lévő pénz mennyiségének több mint háromszorosára nőhet) országunk irányítóinak nem mondanak semmit. Egyre inkább bizonyossággá érő sejtésem, hogy az ön által képviselt gazdasági racionalitás nem feloldódik a német magángazdaságnak az állami tervgazdasággal kötött furcsa házasságában, hanem elillan belőle, mint a kámfor. Noha a pénzügyminisztérium elvben kizártnak tartotta, hogy a költségvetési hiányt újabb váltók kibocsátásával orvosolja, megbízható forrásból értesültem róla, hogy mégiscsak újabb, hat hónapra, illetve egy évre szóló kincstári utalványok kiadására készülnek, több száz millió márka értékben. Mivel már az idén tavasszal is telített volt az állampapírpiac, a tervezett kincstári papírok jegyzésére alig van remény. Informátorom szerint azonban aluljegyzés esetén ismét kötelezni fogják a biztosító társaságokat és takarékpénztárakat, hogy vegyék fel az új kincstári papírokat a porte feuille-ükbe. Így válik a lakosság mindinkább az állam hitelezőjévé. Munkatársaim előzetes becsléseket végeztek ezzel kapcsolatban, és arra az eredményre jutottak, hogy 1939 őszén az államadósság megközelíti majd az utóbbi hat év hadikiadásainak összegét, és ez a lakosságra vetítve 500-1000 márka terhet jelent állampolgáronként (a gyerekeket is beleértve). Nem kell pénzügyi elemzőnek lenni ahhoz, hogy az ember felismerje: itt az 1914-18 között jegyzett és a világtörténelem eddigi legnagyobb inflációjához vezető hadikölcsön kel új életre, csak éppen leplezett formában. Tudom, hogy elnök úr több memorandumot írt az illetékeseknek és felhívta figyelmüket az inflációs veszélyre. Tudom, hogy több előadásban kifejtette: a hadiipar sok mindenre képes, de nem panacea egy ország minden bajára. Egy ideig konjukturális hatású, aztán bizonyos mértéken felül és bizonyos ponton túl már csak deficitet termel. Ahhoz a vidéki kastélyba érkező nyári vendéghez hasonlít, akit a szétzilált, csődbe jutott család minden tagja megváltóként üdvözöl, könnyű szívvel rábízza legféltettebb kincsét, a titkait, abban a biztos tudatban, hogy legkésőbb ősszel úgyis elmegy. De nem megy el, magához fűz mindenkit, feléli a bizalmat és visszaél vele. Igen, elnök úr, önnek igaza van, a költségvetés egyoldalú függőségbe került, a hadiipar elnyelte az állami hiteleket és akkorára duzzadt, hogy most már semmi sem elég neki. A fegyvergyártás ilyen mértékű finanszírozása egyenlő a háborús konfliktusok finanszírozásával, a konfliktushalmozás szükségképpen a fegyverek halmozásával, a hadipotenciál állandó növekedésével jár együtt. A hadiipar egyre nagyobb részesedést követel a költségvetésből, ez viszont a termelő tevékenység és a kereskedelem visszaszorulásához vezet, ez meg a hiánygazdasághoz, és így tovább. A vég: a törvényszerűen bekövetkező, pusztító infláció. Kérdés, hogy az illetékesek miért nem ijednek meg, amikor elnök úr megkongatja a vészharangot?
A válasz egyik fele a gazdasági minisztériumban keresendő. Áprilisban megjelent a zsidó vagyonbevallásról szóló rendelet. A vagyonnyilatkozatok beadási határideje e hónapban jár le. A gazdasági minisztérium, élén az ön utódjával, a számba vehető zsidóvagyon összesítésére vár. Az állam által „megragadható” értéket volt kollégáim 5 és 15 milliárd márka közé teszik. Ez éppen elégséges ahhoz, hogy a költségvetésen tátongó lyukat betömjék vele. A jelenleg még tervezet formájában létező kisajátítási törvény kártalanítást ír elő. Az érintettek a pénzszűke miatt csupán kárpótlási jegyekhez jutnának. Hogy a kárpótlási jegyek mennyisége ne idézzen elő pénzromlást, eladásukat megtiltják, kizárólag meghatározott fajtájú államkötvényre lesznek beválthatók. A tervezet kitér arra a nehézségre, amit a törvény kihirdetése és a végrehajtás közti időintervallum jelent. A zsidók, ezt az időrést kihasználva, túladhatnak vagyonukon, megkárosítva ezzel a német államot, végső soron a német népet. Ezért az előterjesztők javasolják, hogy a törvény visszamenőleges hatállyal tegye semmissé az előző évben történt vagyoneladásokat. Így utólag is megfogható és a német nép javára lesz fordítható a zsidóvagyon, különös tekintettel az értékpapírokra és egyéb megtakarításokra. Elnök úr, miközben az ön utódja a gazdasági miniszteri székben azzal a megjegyzéssel küldte tovább az előterjesztést, hogy „mi is igyekszünk a pénzügyi fronton helytállni”, az illetékes politikai vezetők reakciója ennyi volt: „És mi lesz a vagyontalanított zsidókkal? Államkötvénnyel nem laknak jól. Ki fogja őket etetni? Mert mi ugyan nem!”
A válasz másik felét arra, hogy miért olyan nyugodtak az illetékesek, a pénzügyminisztérium által kidolgozott, „A megszállt területek gazdaságos kiaknázásának financiális alapjai” című tervdokumentum kínálja. Ez a munkaanyag, elnök úr, éppen az ön hazai váltófizetési szisztémájára hivatkozva állítja, hogy a pénzromlás Németországban háború esetén is megakadályozható. Ennek technikája nagy vonalakban a következő lesz: a megszálló csapatok nem márkában kapják majd zsoldjukat, hanem kincstári utalványokban. Ezzel fizetnek az elfoglalt területeken; a pénzhelyettesítő utalványokat a megszállt ország nemzeti bankja számítolja le. Vagyis egyetlen márka sem hagyja el az országot, a helyettesítő pénz a megszállt országban indukál fogyasztást, miáltal az ottani jegybank kényszerül pénzt nyomni, így az inflációs nyomást határainkon kívülre szorítjuk. Az utalvány alkalmazásával kiküszöbölhető a rekvirálás kellemetlen aktusa, az árukészlet azonban az elfoglalt területekről valóságos ellenszolgáltatás nélkül kiszívható. Már hallom, ahogy elnök úr felcsattan: „A két nagyralátó terv, a zsidóvagyon megfogása és az infláció exportja megszállás által, egyformán bődületes ostobaság. Az ökonómia semmibevétele.” Felrémlenek a bankban szállóigévé vált, és köztünk csak „schachtiádák”- ként emlegetett mondatai: „a pénzszemlélet világszemlélet.” „Aki azt hiszi, hogy a pénz fémből és papírból van, az pénzügyi analfabéta.” „Bankárnak csak az menjen, aki tudja, hogy a pénz emberből van. Ötezer éves közmegegyezésből. Gazdasági racionalitásból.” Elnök úr, félve kérdezem: van ebben a mai rendszerben még egy fikarcnyi gazdasági racionalitás? És ha felrúgva az ötezer éves közmegegyezés, akkor hová legyünk mi, bankárok?
Nekem öt gyermekem van. Ma már a legkisebb is ezt harsogja otthon: „A mi zászlónkat fújja, fújja a szél, / ez az új kor zászlaja, a mi erőnk, / Hitler a zászlóba életet önt, / ki őt követi, meghalni se fél…” És én rámosolygok, és a szememmel megdicsérem érte, hogy a nagyobbakkal együtt már ő is kész meghalni. Átveszem tőle a Hitlerjugend által kiállított váltót, és biztatással fizetek neki. De meddig? És mind az ötnek? Mekkora deficitet kell vállalnom, elnök úr?
Igaz híve,
Karl Blessing
