Részlet
Figyelő
1942. november 24.
Malkiniától délre, a Bug folyó közelében van egy kavicsbánya, amit tavaly kényszermunkatáborrá alakítottak át a megszállók. A legközelebbi vasútállomásról (6 km) a „Treblinka Arbeitslager” elnevezést kapta. Hivatalosan munkahely elhagyásért, munkamegtagadásért, elmaradt beszolgáltatásért, fuvar nem teljesítésért, zugkereskedelemért, árdrágításért, valójában szinte bármiért behozhatók ide az emberek. Elég ráfogni valakire, hogy rokonszenvezik az ellenállással, zsidókat vagy orosz hadifoglyot rejteget, már viszik. Állandó ürügyül szolgálnak a beszolgáltatási kvóták, főleg azután, hogy a főkormányzó az idei katasztrofális németországi termés miatt gazdasági szükségállapotot rendelt el. De a munkaerőhiány leküzdésének legegyszerűbb módja az, hogy egy SS egység hajnalban rajtaüt egy kistelepülésen és a házakra kötelezően kifüggesztett lakónévsor segítségével kiválasztja, majd teherautóra zsuppolja az erős, egészséges fiatalokat, néha tizennyolc év alattiakat is. Hivatalosan kettőtől hat hónapig terjed a büntetés, de ezt se tartják be. Előfordul, hogy hamarabb elengednek valakit, máskor (dologidőben) ott tartják még hetekig, vagy továbbküldik németországi kényszermunkára. A treblinkai kényszermunkások fő tevékenysége a kavicskitermelés, a táboron kívül tőzegásás, meliorizáció, vagonkirakás. Az SS-majorságot lengyelekkel műveltetik, a „hórukk” munkát kizárólag zsidók végzik. Azt csak pár hétig lehet bírni. Lengyelek és zsidók szögesdróttal elválasztott külön barakkokban laknak. Hacsak nincs közös dolguk, tilos egymással érintkezniük. Egyszerre úgy kétezren lehetnek a táborban, 70%-uk lengyel. Elég magas a halálozási arányszám (25-30%). Az egészségügyi helyzet állandóan romlik: a „normál” halálokok mellé (éhség, végkimerülés, szadista bánásmód) legújabban tífuszjárvány társul.
*
Két apró falu, Wólka Okrąglik és Grądy határában fut az az iparvágány, amelyet a kavicsbánya volt lengyel tulajdonosa ágaztatott le annak idején a Malkinia-Siedlce vasútvonalról. Ötszáz méteren át fenyves erdőben halad, majd szántóföldek között folytatja útját egészen a kényszermunkatáborig. Az erdő a sínpártól délkeleti irányban húzódik tovább, keskeny sávban. Éppen erre a részre települt az idén egy másik német objektum, két kilométerre a kavicsbányától, nyilván annak közelsége és a már meglévő vágány miatt.
A német baumeisterek még tavasszal kijelölték a sínpár mentén a trapezoid alakú területet. Áprilisban friss munkaerőt rendeltek a varsói gettóból és hozzájuk csapták a Stoczekből, Węgrówból begyűjtött zsidókat. Ideiglenesen a kényszermunkatáborban helyezték el őket. Legkésőbb májusban elkezdődött a fadöntés, a kijelölt terület bekerítése. Az iparvágányáról mellékvágányt ágaztattak ki mintegy kétszáz méter hosszúságban és bevezették az új kerítésen belülre. Közben a többi kényszermunkás lekövezte a földutat a kavicsbányától a műútig. Mire a bekerített területen a barakkok nagy része elkészült, az áramfejlesztő áramot adott és telefonösszeköttetés létesült a külvilággal, a kapura is felkerült a felirat: „SS Sonderkommando”. De még ekkor sem lehetett tudni a létesítmény valódi rendeltetését.
Bár a trapezoid északi felét takaró fenyőliget, a kettős szögesdrótkerítés és a közéjük tett spanyolbakok arra engedtek következtetni, hogy valamilyen tiltott zóna jön itt létre, a terület kopár déli fele jó ideig szabad belátást engedett a szemnek, és ez fura mód nem látszott zavarni sem a kopácsolókat, sem az őket őrző zöld és fekete egyenruhásokat. Akinek az új létesítmény szomszédjában húzódott a földje, továbbra is rendszeresen kijárt vetni, kapálni, aratni, és figyelemmel kísérhette a sürgölődést. Később a belső szögesdrótkerítést lombos fenyőágakkal tűzdelték tele, négy sarkánál őrtornyot emeltek, de a közelben szorgoskodó vagy éppen kíváncsiskodó parasztokat ezután sem hessegették el.
Mígnem egy júliusi délelőttön hosszú szerelvény futott be Treblinka vasútállomásra. Hatvan marhavagonból állt, kettő a kísérő fegyvereseké, a többi telezsúfolva emberekkel. A menetrendben „különvonat” megjelölést kapott. Mellékvágányra húzták, lekapcsoltak róla húsz vagont, ezeket felvette egy tolatómozdony. A harmad-szerelvényt két német mozdonyvezető, akit csak ezért küldték ide Malkiniából, tolta rá a már említett iparvágányra és vitte be az új táborba. Kb. 30-40 perc múlva visszatértek az üres vagonokkal. A tolatási művelet még kétszer megismétlődött, majd a hatvan üres kocsi az eredeti mozdonnyal, masinisztával az élen, valamint a fegyveres kísérőkkel visszaindult oda, ahonnan jött: Varsóba. Így kezdődött az „áttelepítés”, és attól fogva napi egy-két-három ilyen tömött szerelvény gördült be a treblinkai állomásra.
Egy-egy transzport érkezésekor mindig fegyveres erősítés és ellenőrzés jött a táborból. Hivatalosan „munkásvonatok” fogadására készültek, ám az arcok elkomorulása, a csőre töltött fegyverek, az, hogy nem csak a vágány mellé álltak ki az SS-ek, hanem a kis állomás két végét is biztosították, épp az ellenkezőjéről tanúskodtak. Így szökésben levő gyilkosokat, vonatrablókat szokás várni! Még a forgalmi irodába is betettek egy felügyelőt; egy német vasúti tisztet. Aztán befutott a szerelvény. A vagonok tetején, a vakperonokon fegyveresek. Mindenki célra tart: a kísérők is, a fogadóbizottság is.
Rég volt ilyen forró nyár, mint az idei: júliustól szeptemberig egy csepp eső nem esett. Világos, hogy a fedett deszkakocsik áthevültek. Hát még a pléhvagonok! Némelyik már napok óta úton volt. Az első, amit látni lehetett: a vagonokat körülvevő párafelhő. Amit érezni: az orrfacsaró bűz. Aztán az arcok a beszögesdrótozott szellőzőnyílásban: öregek, nők, gyerekek, csontsovány férfiak. Többnyire fehérneműben vagy anélkül, mert már nem bírják elviselni magukon a ruhát. Előbb csak nyöszörögnek, majd egyre hangosabban kántálják: „Adok aranyórát, aranygyűrűt, aranyláncot – vizet, vizet, vizet!”
Így ment egész nyáron át. Egyik oldalon a szomjhalál, másikon a kibiztosított fegyverek. A Bug egyetlen másodperc alatt annyi vizet szállít, amennyivel egy transzport egész napi folyadékszükségletét fedezni lehetne. De ha valaki egyetlen pohár vízzel közeledik az állomáson veszteglő vagonhoz, akkor jaj neki!
Az első másfél hónap próbaidőszak volt a tábor életében. Néha még ki lehetett használni a zűrzavart. Ügyes időzítéssel az állomás menti sövény mögül előugorva meg lehetett itatni egyik-másik szerencsétlent úgy, hogy az ember nem osztozott mindjárt a sorsában. Az első másfél hónap az SS számára is forró lehetett. Akkor egy orvos volt a táborparancsnok. Fennen hirdette, hogy majd ő kigyógyítja a zsidókat a neurózisukból, ahogy a német néptestből is kioperálta az elmebajosokat. Ő maga volt klinikai eset. Operáló hevében végül annyi transzportot vállalt, amennyit már nem tudott zökkenőmentesen a táborba „érkeztetni”. Az eredmény leírhatatlan. Napokon át veszteglő szerelvények, a vagon deszkafalát feltépő, szanaszét rohanó foglyok, vaktában lövöldöző SS-ek, számtalan hulla Treblinka állomáson és környékén. Ezeket később pőrekocsikra dobálták és a tábor déli felében elföldelték. Az orvost visszarendelték a Reichbe, a rendszer azonban nem változott, csak a menetrend – szeptember elejétől fogva egyetlen vonat sem állhat meg Treblinka állomáson, kivéve a célszerelvényeket.
Mióta új parancsnok vette kezébe az irányítást, kevesebb a zökkenő; a „keletre tartó munkásvonatok” napi rendszerességgel jönnek. Varsót mint kezdetbeni kizárólagos küldőhelyet kisebb-nagyobb közép-lengyelországi városok váltogatták; Radom, Kielce, Mińsk Mazowiecki, Siedlce – óriási zsidó közösségek szűntek meg! Újabban azonban már keletről, Białystok és Grodno körzetéből is erre küldik „dolgozni” a zsidókat. Az üres visszjáratok közé heti egy-két ruhatranszport ékelődik, ezeknek a száma szeptember közepéig 250 vagon volt. Habár a hírek szerint az őrség indulás előtt az utolsó rongyhalmot is átszurkálja bajonettel, több tucatra, talán százra is tehető azok száma, akiknek sikerült a ruha alá bújva kiszökniük. Sokukat összeszedik ismét, mások szülőhelyükre tartanak, a többiek a környéken bujkálnak.
1943. március 21.
A kényszermunkatáborban (a köznyelv „lengyel tábornak” is nevezi, így különböztetve meg a „zsidó tábortól”) változatlanul folyik a tífusz elleni harc. A barakkokat klórral vagy ciánnal fertőtlenítik, utána két talicska poloskát visznek ki. A ruhát vagy kimossák, vagy elégetik. Ezalatt a rabok kint állnak az udvaron meztelenül, esőben-hóban. Sokan másnapra belázasodnak és „kimennek az erdőbe”: ez a kivégzést jelenti a tábori zsargonban. Mivel a zsúfoltság nem enyhül, a tisztálkodási lehetőségek nem javulnak, a tífusz egykettőre visszatér, vissza a poloskák is. Újabban sokan megrühesedtek.
Prostynban (4 km) nemrég tűzvész pusztított, leégett az önkormányzat épülete, megsemmisültek a beszolgáltatási adatok. A nácik szabotázzsal vádolták a polgármestert, aki elmenekült, mire a megszállók összeszedtek százöt embert a környékről. Amíg a polgármester nem kerül elő, addig ők töltik le a büntetését a kényszermunkatáborban. Sok család felnőtt férfi nélkül maradt, fogy a fiatalság is. A prostyni Szentháromság-templomban naponta ötször mondanak imát az elhurcoltakért.
Napirenden vannak a rekvirálások. A liszt harmadát követelik őrlési adó fejében, a beadáson felül. Hetente jönnek a húskvótáért: ahol nincs sertés, behajtják baromfiban. Ha hiányzik a fülszám, viszik a jószágot; ha valaki rosszul vezeti a jószágkönyvet, bírságot rónak ki rá. Ha szegény asszony nem tud fizetni, viszik az állatot, de még a gazdáját is elhajtják nemegyszer. A kényszermunkatábor egyik barakkjában ruhajavító műhelyt rendeztek be. Ott osztályozhatja a lengyel asszony a lerongyolódott német uniformisokat, varrhatja rájuk a gombot, és tűrheti a fejére szünet nélkül záporozó ütleget, a káromkodással együtt: „Tempo, tempo, jeb twoja maty!” De a mélyen vallásos prostyniak nem törnek meg. Szent Anna nem fogja őket cserbenhagyni, mondják. Ahogy egykor régen a legenda szerint hazahajtotta földijük ökrösszekerét Złotkiból, át a járhatatlan ingoványon, most is át fogja átsegíteni a falut a háború borzalmain.
Borzalomban nincs hiány. A „lengyel táborban” az őrök eldobott sapkáért szalajtják a foglyokat, de mielőtt lehajolhatnának érte, hogy visszahozzák, szökési kísérlet címén főbe lövik őket. A kavicsbánya munkásait arra kényszerítik, hogy munkaszünetben gladiátorként egymással vívjanak párviadalt. A tőzegbányában a rabokat égő tőzegtéglára ültetik le „pihenni”. A nácik és ukrán segédeik lágernek tekintik az egész környéket. Van, akit este részegen az utcán lőnek le, van, akit a vonat alá löknek. Csak úgy, mulatságból.
*
A haláltábornak is mondott „zsidó táborba” december óta megritkultak a transzportok. Sokan számolgatják, hány deportált jöhetett eddig. Ezt a vagonokra krétával ráírt számok alapján meg lehet becsülni. Egyesek még hat, mások már hétjegyű számról beszélnek! Akik a vasút mellett laknak, lepedővel, pokróccal takarják le ablakaikat. Vagonból kidobált pólyások, telefondrótba akadt végtagok – ki tudná elviselni ezt a látványt hónapokon át? A környéken eddig tucatnyi lengyelt végeztek ki azért, mert enni vagy inni adott a zsidó deportáltaknak. Egy honfitársunkat elevenen égették meg: ő szökni próbáló ukránoknak szerzett hamis papírt. A „zsidó tábor” közelében továbbra is szabad dolgozniuk a gazdáknak, csak odanézniük nem. Egy sokgyerekes fiatalasszonyt kapálás közben lőtt agyon az őr azon a címen, hogy „leskelődött”.
Időnként feltűnik a treblinkai vasútállomáson a „Fehér Halál” és kísérete. Ezt a nevet díszegyenruhájáról kapta a zsidó tábor német parancsnoka. Nála sosincs korbács, csak egy karcsú lovaglópálca. Olvasztott fogaranyból vésték bele a monogramját. Ilyenkor a helyiek azonnal elbújnak, mert tudják, hajtóvadászat következik. Általában zsidókat fogdosnak össze, de előfordul, hogy szökevény ukránokat üldöznek. Ezek a szovjet hadifoglyokból lett lágerőrök az éhhalál helyett választották a fekete SS-egyenruhát. Csak kevesen bánták meg. Zömüket farkassá változtatták a nácik. Egész ukrán századot vezényeltek ide, a haláltáborba is.
Belőlük élnek a környékbeliek közül azok, akikből kiveszett az erkölcsi tartás. Az ukránoknak fogalmuk sincs róla, mi mennyit ér. Szórják az aranyat, a dollárt számolatlanul. Az, hogy a szomszédos Wólka Okrąglikban vagy Grądyban tízszer annyiba kerül a kenyér, a sonka és az ital, mint Lengyelországban bárhol, annak tudható be, hogy a táborban mindebből semmi sincs vagy csak nagyon kevés, ellenben pénz és nemesfém korlátlan mennyiségben áll rendelkezésre. Önmagában nincs abban semmi elítélendő, ha egy paraszt élelmiszerrel kereskedik. De az, hogy valaki néhány hét leforgása alatt egy kosárra való aranyórát keressen kolbászon, szalonnán, rozscipón és vodkán, tudva, milyen áron jutott az ukrán legények kezébe az a temérdek óra, már messze nem élelmesség. Mint ahogy az sem csupán az üzleti érzékét dicséri némely gazdának, hogy varsói dajnákat szállásol el a házában, csak mert az ukránoknak erre van igényük. Eddig azt hittük, ez a lelketlen ügyeskedés csak az alvilágra jellemző, ilyen kárhozatos cselekedeteket a lengyel nép ellenségei követnek el. Mit mondjunk hát arról a lengyel apáról, aki saját lányát adja el a fekete egyenruhásoknak? Sajnos Kosów Lackitól Malkiniáig nem egy ilyen apa akad.
Üzérek lepték el a környéket. Itt, ahol a lakosság többsége főtt krumplin vagy legfeljebb tejjel leöntött daragaluskán él, olasz narancs, francia konyak és rajnai bor kapható csillagászati áron minden mennyiségben. Mit mondanak erre a németek? „Ha a zsidók eltűnnek, megint rendes árak lesznek.” És mit a feketézők? „Amit oda bepumpáltak, azt ki kell szivattyúzni.” Legalább egy részét. A zsidók „kincsének”. Kincs?! Minden deportált hoz magával valamit. A legszegényebb is. Sok kicsi sokra megy. A nagyja amúgy is továbbvándorol a Reichbe. Kéthetente fekete Opel fordul be a haláltáborhoz vivő bekötőútra, állítólag zsoldot hoz és aranyat visz.
Kimenős ukránok részeg nótáitól hangos a környék. Egyik azzal henceg, hogy izzani szokott a pisztolya csöve, annyit használja odabent. Másik arra vág fel, hogy rá van bízva a „lélekvesztő” motor, a dusehubka.
Van, aki szerint a lengyeleknek rosszabb, mert minket a „mi lágerünkben”, a kényszermunkatáborban lassú halál vár. Olyan ez, mint azon vitatkozni, hogy a Narew-e a Bug mellékfolyója vagy fordítva. Mert miért is folyik a versengés? Azért, hogy melyik folyóról nyerje el a nevét az a kurta közös végszakasz, amely összefolyásuk után a Visztulába ömlik.
Február vége – március eleje óta a trapezoid felső, kopár részén hatalmas tűz ég. A máglyát kotrógépek táplálják a földből kiemelt emberi maradványokkal. A megbolygatott földből dögletes bűz árad. Úgy hallani: nekünk, lengyeleknek készítik elő a talajt.
