(Rondanini Pieta)
egy fát cipelnék, egy fa vinne engem?
az is én vagyok, az a bűntelen test
nincs benne bűn, hisz nincs már benne élet
aludni jó, és kőből lenni még jobb
nekem olyan, mint neked az Erlkönig
nem tudom, mást halálosan mi rettent
de én vagyok az a márvány duális
ahogy a talp is én, a tékozló fiúé
és a szakállas arc is, az atyáé
a tartás vagyok, a kezemben-tartás
fölé növök, az élettelen test lóg
nem bírom el, nem vagyok Christophoros
a halott segít, hátára vesz, ő visz
a kéz is én vagyok, a fiú hátán
belőlem árad abszurd megbocsátás
kinek ne adnám meg, kitől ne kapnám?
javulni jó, de képnek lenni még jobb
a kéz az arcán, amelyik lefogja
az is én vagyok, én, a szerencsétlen
nincs képtelenebb mozdulat a földön
egy arc, még él, de máris eltörölve
honnan vegyek, nem virágot, erőt én
az alázathoz, ahhoz, hogy gyilkoljak
leöljem azt, akit világra hoztam?
az arc is én vagyok, a kifelé fordított
virágkehely, a személyiség kelyhe
az élet kertésze is én, a kés is
a hattyúnyakon az a nyisszanás is
mintha enszülöttemen hegedülnék
nem kívánhatja, nem kívánom tőlem
inkább visszafutok az állatokhoz
vissza a sötét bozótba a hegyről
ott több az irgalom, nincs próbatétel
elmegyek selyemszőrű gödölyének
hogy legyen kit feláldozni helyette
fa voltam én is, talpig díszben álltam
körüldöngtek, nektárral összekentek
de mit követtem el, hogy tele lettem
idegenszerű, akarnok gyümölccsel?
nem, én nem ettem meg, én le sem tettem
a szememet is le nem vettem rólam
míg rám nem szakadt és én rá nem dőltem
alig ismertem fel a különbséget
egy fát cipelek, egy fa cipel engem
a tartás voltam, a kezemben-tartás
nem engedtem el keserű gyümölcsöm
meghalni jó, de kőből lenni még jobb
