Túl a fosztogatáson, a préda-felosztogatáson
(az el nem csaklizott zsákmányból szánalmas eredmény:
egy ökör, egy ló ára az egy katonára eső rész),
ékszerüket hüvelyükbe rejtő nők motozásán,
szép lányok megerőszakolásán, pópaölésen –
visszük a vétkes, majd’ ezeréves metropoliszból,
új Babilónból, új Rómából, új Szodomából,
szarszagú szentélyből, lángnak adott cicomából,
udvari intrikákból, átkos visszavonásból
(mert ezek elfajzottak, rosszabbak a zsidóknál;
mint a pogányok, ókori szobrot imádnak a téren),
innen, ahol bronz sorsa, hogy olvadjon, legyen új pénz,
innen, ahol a főpapi székbe egy prostituált ül,
márványpadlón, saját ürülékén csúszik az öszvér,
az ortodox klérus az utcán bontott bádogot árul,
koldusnak öltözött szenátorok szöknek előlünk –
visszük, tömve zsebünket, dugva köpeny ráncába,
hón alatt láda, dobozka, az Úr adománya nekünk ez;
túlkoros állam, túl sok, amit már összeharácsolt,
hordjatok el mindent, mert összelapítja a súlya:
Szent Luca, Ágota, Ágnes, Szent Cecília csontja,
Szent Simon, Lőrinc, Miklós ujja, szemfoga, karja,
István vértanú koponyája, a kő, ami érte,
Mária Magdolna singcsontja, Szűz Mária haja, inge –
visszük, visszük, új makkabeus had a messzi nyugatra,
T feje-szára között az O alakú térképen,
visznek minket biztos révbe a drága ereklyék,
úgy tűnik, ellenségtől nem kell tartani most már;
itt van a mandülion mivelünk, a Veronika-kendő,
itt van az oszlop, amelynél Krisztust verte a korbács,
itt a töviskoszorú tövise meg az Úr tunikája,
bárkivel szemben bármelyik egymaga is elegendő,
ám együtt az egész Nyugatot megóvja a rossztól;
most rajtunk van a sor, a béke záloga nálunk,
Jézus vére kis fiolákban, számtalan szálka,
szeg a keresztről, kőkoporsójából töredékek,
égi energiapajzs véd most legalább ezer évig
császárt, herceget, grófot, harcos apátot,
és a szerzetesek, az apácák, gyermekek és nők,
ők, a világ gyöngéi se lesznek oltalom nélkül;
a pici Jézus köldökzsinórja, tejfoga, körme
rontást, bajt, nyavalyát, fene rossebet messze fog űzni,
mint ahogy körbemetélt kis bőre, az Úrnak ajánlott,
sem csoda nélküli: lesz, aki áldozás közben a nyelvén
érzi majd, ujjára húzza mint menyasszonyi gyűrűt,
lesz, aki lát néhány csepp vért is róla csöpögni,
lesz, aki azt hiszi, fent a Szaturnusz gömbje köré forrt;
visszük Mária tejét, az anyáké el ne apadjon,
és a csodálatos krisztusi vért, a mi életadónkat,
visszük a tört kenyeret az utolsó vacsoráról,
hogy ne feledjük el soha, egymás tagjai volnánk
(réz sisak, mellvért, lándzsa, nyereg, pajzs, lótakaró, fék),
visszük az abroszt, az ágyékkötőt, a csöpp babapólyát,
egy a Nyugat, ugyanúgy, ahogy Isten is egy van az égben –
szoktuk a selymes lábszíjat, hogy Hozzá kezesedjünk,
karjára tett mint egy sólymot, elröptetett idejében.
