Mécsest adott elém az Úr, nem azért, hogy lássam: az okos Oxfordban már elindult a tanítás, hanem hogy méltó helyre menjek, Mainzba, és Róla énekeljek, a csőcselék elől a felhőkbe veszőről. Énekeltem, szent lett a neve. Nem általam.
Lámpással küldött a sötétbe, nem azért, hogy lássam, már épül a Sztugyenica-monostor és benne az első ispotály széles Szerbiában, hanem hogy Yorkban tanúja legyek, mit ordít a tömeg, hogyan zuhognak rájuk a kövek, miközben láng nyaldossa az Öregtornyot, benne az Őt magasztalókkal.
Megint útra bocsátott, menjek a fényes Párizsba, nem azért, hogy bámuljam az elmét, mely arról álmodik, hogy egyszer evező nélküli hajóra száll még és igavonó nélküli kocsin száguld a gens humana, nem, hanem hogy álljak-álldogáljak a Place de Grève-en, a huszonnégy szekérnyi könyvet nézzem, ahogy máglyára hányják és körbeugrabugrálják. Isteni téma!
Tegyem le a fáklyát, lesz világosság, szólt, ne Béziers-be menjek, ahol éppen virágba borul a ferences trubadúr nyalka nyolcszótagosaiban Porphüriosz fája, lenő az égből az emberig a szeretet és mindent elborít, vegyem az utat Troyes-ba, az nem lesz hiába, ott verset lobognak a tüzek, a dominikánusoknak hála, gyerekek, várandós feleség ropog, kovakővé tett arcok.
Felejtem útjait, biztos nem Dijonba küldött, mi dolgom készülő hercegi kriptákkal, karthauziak kolostorával, mosolygó Máriákkal, élethű donátorokkal, még isteníteném az Őt majmoló szobrászt, ok nélkül vagy okkal, rég Toledóban a helyem, a pengék városában, aztán Barcelonában, Geronában, a nyüzsgő juderíákban, lélegző szobrait élettelenné a vasak ott szabdalják, kutat tölt velük az igazságszeretet, sarki ciszternát.
Szerettem volna elcsípni egy csirkecombot egy icce bor kíséretében, a tízezer potyaleső egyikeként, vagy elkapni a pillanatot, mikor bűnronda bajor vőlegénye láttán elsírja magát a világszép lengyel királylány, ablakból lesni a társastáncot az utcán, a hadmozdulatszerűt, az évszázad lagziján, Landshutban, helyette az évszázad perére mehettem Trentóba; húsvéti vérrendelés, áruátvétel, fizetés, a megcsapolt kisded nem a vég, és nem a kezdet, hozott anyag, de jól mutat, működteti a nyomódúcokat.
Nem csoda hát, ha Zaragozába menet, mert látni vágytam, hogyan osztja fel a földgömböt egymás között 170-190 fok arányban a spanyol és portugál királyi fő, mikor épp a Fűszer-szigetekre vetettem volna kíváncsi szemem, ismét eltérített a szokásos erő, egy fiók-Simonino megint, nyilván fehérre szívták, előírás szerint; hogy szalmaszállal, helyi fűszernek látszik, nyakig adós a földesúr, de nem sokáig, ítélet három napon belül; hogy az áldozat épen megkerül utóbb, abból nem sok zavar folyik, örökre a béke szigete Bazin, élők és hamvak ingóságain gróf és korona osztozik.
Isten persze nem tévedne el a Hold felszínén, tudná, hogy nem lakik rajta se nyúl, se ember, de én? Engem nem hagyott Danzigba mennem, hogy a serfőző holdatlaszába temetkezzem, pedig egy disztichon tőlem is kitelt volna a világító égi vesekőről. Újabb kényszerleszállás, kozákjárás európai Szarmáciában, nyakig ér a vér, állig a vigasz: Nyemirov, Tulcsin, Umany, Zsitomir most tolják ki a Messiást, ha igaz. Nem igaz.
Fáj-e nekem, kérdi az Úr, hogy Anglia területén az utolsó vaddisznóval is végzett az erdőfogyás és a vadászszenvedély? De mielőtt epitáfiumon törném a fejem, rágódjam egyet a magyar áfiumon, hogy keresztet felvett vitézek, mintha csak fácánra lenne a hajtás, úgy lőnek sorban Magyar-Brodban rabbi Ejzikre, rabbi Nátánra, és a többit is, akit a pestis meghagyott, váltságot szedve is, akár az állatot, à la Hmelnickij öli kurucaival a dicső Thököly.
Most kerülnöm kell az első gőzszivattyút, és kihagyom a sandomierzi festményt, a székesegyházban szemügyre veheti minden keresztény. Potsdamba vetődnék, ha lehet, jó volna hallani a királyi témát, rögtönzött feldolgozásban. Egymást kergeti a három szólam, virtuoso, ekkor felragad a szél, a fortepiano helyén egy irattekercs ugat valahol Volhíniában; vérivás, mi más, indoklás feljebb, megnyúzzák mind a nyolcukat, karó hegyén a szív, lejjebb a csonka test, külön a végtagok, fejek, a bitóra szegezve. Maestoso, nem, Uram? Így néznek hosszan le, a gyerekekre.
