Vesztésre állok, már az ébredéssel
hadilábon: bébi, bögre – mellényúlok;
csörömpölés felesel bömböléssel,
szememen köd, fülemen vattabörtön,
számon herpesz, boldogságot hazudva,
mintha létráról feneketlen kútba,
látom magam, a hársméz ízű Földön
ahogy a borba dőlök, borulok.
Ez a pohár bujdosik a családban,
tragikus triász, apa, anya, én,
ülünk az óriáskerék éjszakában,
fiatalon, felnőve, koravénen,
a harmadikat mentenénk mi ketten,
egyformán távol, egyformán tehetetlen,
azonos szöget zárjon be a szégyen,
ülünk kitartóan egymás helyén.
Mikor a férjem üt, anyám kiált rá,
ahogy apámra, mikor elrakott,
és részegen úgy indulok világgá,
papucsban, hálóingben, hajadonfőtt,
az ajtón bevágódó hófúvásban,
ahogy anyám, paraszt-oféliásan,
valahányszor a válás mellett döntött -
amíg magam is kést nem ragadok.
Ha módosíthatnám az ülésrendet,
és hármasunk nem volna egy személy,
ez az olcsó fordulatokon edzett
családi harc nem rágná szét a csontom,
nem őszülnék harminc felé még,
fütyülnék este, reggel sose félnék,
nem mutogatnám, mi a gyönge pontom,
kerülné arcomat az áldozati kéj.
