Nem Delphi, de olyan afféle.
Domboldal, távlat, szálfenyők.
Gyürött, mészfehér szikla éle.
Több falu lent, völgyserpenyő.
Nőtt mennyi zsenge zöld a sziklarésben!
Gyöngéd-becézve érintgette ujjad.
„Ilyen kis helyen hányféle növény! Nem
csodás? Ez is más! Nézd csak! Itt egy újabb!”
Nevüket nem tudtuk. Vagy jó, ha részben:
kövirózsa, zsurló, csillagmoha…
Puhatolóztunk a felismerésben:
te még sokszor, én már talán soha.
És hogy nem láttuk meg, amit a másik
mutatott! Én az unokabátyádék
osztott ablakos házát, te lunátik
mód az én szajkómat; megvolt a szándék
pedig kölcsönösen. Sőt versmondásig
ragadott a közelség mámora.
Nem bolond, aki így romantikázik?
Te még sokszor, én már talán soha.
Mert mintha minket méricskélne mélyült
karikás szem lazúros távolokból:
a jövő múlt, az idő egyre épült,
morgott a kutya bizonytalan okból,
hogy aztán minden magyarázat nélkül,
falatnyi csend, gombolyodjon oda
mögéd, amíg a nagy talányra révülsz.
Te még sokszor, én már talán soha.
Hogy lenyugszik, ezt állja a tekintet.
Csak hát a szív! Az más rugóra járna.
Felhőcsíkosan-foltosan megint egy
vissza nem hozható görgött a tűzhalálba.
Lelassult – amint ráfogtuk, hogy: „big mac,
croissant, búrkifli...” – az izzó csoda.
Csellel („szép női mell”) feltartóztattuk mintegy.
Te még sokszor, én már talán soha.
Utódal
Az ember tűnődik: végezze? kezdje?
Hol az a nála érzőbb, társasabb lény? –
Nyugtával nyugtázhat rejtélyeket, de
fel is derülhet napja közeledtén,
amit majd másik együttlét rekeszt be
mással, domboldal sárga fürt-sora;
emlékeznek, ott nyílt a sváb rekettye,
lehet, hogy sokszor, lehet, hogy soha.
