A legyintgető félhomályban,
kocsijához igyekezvén,
visszanézett a gesztenyék alól.
Görbült gerinc, a fáradás jele,
balettos léptek, iksz láb,
nem-tudni-hogyan-tovább tartás.
Ami az árnyalatnyit megsötétült,
szívforma arcon megjelent most
(holott rég lezajlott belül),
az volt: hívás – távolodóban.
Tekintete: kioldott ejtőernyő,
vagy: katapult befelé.
Mégis: a nagy, tág, dióbarna szempár,
az élesedő, mélykék karikák
kirajzolták a hozzám hajló állatot.
Hogy együtt lépjünk ne a busz elé,
a nádfonatú székek közt,
a kihalt étteremből utánasiettem.
