Kedves egykor-gyerekek,
Az ember nem kesereg,
Örül,
Hogy az égre felkerül
Reggelente a nap,
Hogy az idő halad,
Bár nem tudja senki, hogy hova,
Csak azt, hogy tova,
És mikor a nap delel,
Az is az öröm felé terel,
Hisz mint az üvegben a méz,
Olyan a ragyogó remegés,
A világ fényességgel teli,
Az ember csak nyeli, nyeli, nyeli,
Sőt azt sem szenvedi meg,
Amikor a nap végül lemegy,
Inkább csodálja: a szín-zsarát ég
Ajándékozta tüzijáték
Minden, csak nem szomorú,
Ha már az ember valamilyen korú.
S ha már a korról,
Mielőtt hősünk megorrol,
Essék szó végre a mikorról:
Ma lesz vagy holnap épp,
Hogy kerek korba lép
Egy régi ismerős, aki
Mintha immár másvalaki
Lenne, nem az, aki volt.
Tartózkodási helye egy kapubolt,
Helyesebben egy kapualj,
Illetve azon belül a bal
Oldalon egy fülke szűkös tere,
Egy szék, egy asztal fér bele,
Meg egy hordozható tévé, valamint
Egy ventillátor, egyesek szerint
Hősugárzó is van benne, telefon,
És alig-alig hámlik a plafon.
Más nem ennyire jóindulatú,
Szerinte ez egy ótvaros odú,
Abban minden a nyomorra utaló,
És semmiképp sem medvének való
Munkahely ez. Na de
Dolgozni ki jön ide?
Egy medve, amelyik kvalifikált
Közgazda, amelyik mást se csinált
Húsz éven át, mint pénzügyekhez értett,
Ezernyi csődöt megszakértett,
Vagy amelyik, mint mondják, nagy bulista,
Netán elnyűhetetlen profi futballista
A medve enbéegyben, vagy börzetag
A medvebörzén, az ilyen szerzetek
Uborkafára másznak,
Aligha tizenkétóráznak
Egy portásfülke odujában,
Egy kórház hátsó kapujában.
De hát hol derűsebb a világ,
Mint ahonnan a medve még épp kilát,
Betegségből az egészségbe,
Mintha a föld alól az égbe?
Hisz ottanság a halál oson,
Ott setteng rákon, infarktuson
Innen és túl, ilyen hely ez:
Akit a sors ide helyez,
Próbára tesz, és evégett
Lompot, loncsot, piszeséget
Egykettőre elvételez,
Átalakul a brummogás
Is, mindinkább emberszabás
Váltja fel a medve voltot,
Úgy könyökli azt a pultot
Hősünk is, hogy flanel inge
Könyöktájon lyukas szinte,
Mi több, valóságosan az:
Mind a két könyöke lyukas.
Mégse bánja: óvodába,
Iskolába nemhiába
Járt egykor a jobbak közé,
S nemcsak irodalmi izé
Hajtotta az életen át,
Hanem valóban a csodát
Érzékelte mindenben ő,
És ebben a sosem szünő,
Évszakonta, korszakonta
Új csodában hősünk pont a
Múlékonyságot szerette,
Emberré is ez tehette
Végső soron, alighanem;
Hogy nem úgy van, nem, sohasem,
Mint az előbb,
Soha nincs úgy, mint azelőtt:
Még ha ott a pultnál ül is,
Változik az unalom is,
Ha más nem, könyöke súlya,
Az is nő vagy csökken újra,
És ha kimegy, az éj vize:
Percenként más-más az ize,
Olykor, mint a fröccs, savanykás,
Máskor fémes, kásás, ikrás,
Ha pedig szél legyez lombot,
Vagy felhúzza a sorompót,
Vagy bárhonnan szólnak neki,
Ezt a kocsit engedje ki,
Akkor minden perc regényes:
Hihetetlen eseményes.
Nem bánja, hogy nincs lakása,
Hisz a szokás felrugása
Az is, hogy egy medve: ember.
Ferde, aki ferde szemmel
Nézi, hogy egy kis szobában
Albérlőként teng magában,
Ámbár más az ő korában
Már régen megállapodott,
Házat, telkeket halmozott,
Járt Bangkokban, járt Izlandon,
Ő meg folyton a körgangon
Cammog Közép-Kelet Pesten,
Szemlátomást élni resten.
Mégis folyton invitálják,
Ha csak kiteszi a lábát
Otthonról, a cimborái,
Minden kocsmába, piálni.
Szabadkozik, hogy a medve
Nincsen az italhoz edzve,
Nem kenyere a színlelés,
Megárt neki a sok nyelés.
Akkor hát mint ember igyon!
Megy velük, és iszik – nagyon.
Ember-fele amit élni
Így kénytelen, elítéli
Medve-fele, de az Isten,
Bármilyen is, rátekintsen;
A teljesnek ne rója fel,
Amiért csak egy fél felel.
Egyedül a munkahelyén
Tartóztatja magát szegény
Az italtól, mert ha onnan
Is kirepül, mint máshonnan –
Például a tejiparból,
Például a méziparból,
Vagy a központi medve tánckarból,
És még sorolhatnám bőven,
Az elmúlt húsz esztendőben
Honnan mindenhonnan repült,
Míg végképp kiérdemesült,
Levitézlett, lemedvéllett –
Akkor a kegyetlen élet,
Emberroncsot, majd ki fogja
Kergetni a szemétdombra,
És ott többé nem medveként
Kezelik az ilyen egyént,
Hanem mint a szemetet:
Már élve eltemetett.
Megkondulhat ugyan a gong
Fölötte, ő mégse szorong;
Felkészült az ember része
A mind mélyebb repülésre;
Ahogy kerekszám éve közeleg,
Úgy nőnek benne gyökerek,
Úgy fogják a bizonytalant,
Mint a legszilárdabb talajt,
Telve hívó rejtelemmel,
Mintha ő, a medveember,
Egy iszákos bőrébe kötve
A semmi révében kikötne.
Nincs: hóha, hóha, hóha, hó!
A szájba visszafut a szó.
Csak irodalom, mi volt ackor;
Azóta itt a sültmalackor,
A ropogós, a ripegős,
A széditően libegős,
Ám mindettől messze hősünk,
Akinél épp időzünk,
Az eső, mint az átok,
Kopog a hullámbádog
Tetőn, a portásfülkén,
S a reménység kihültén,
Mint testekén a kórteremben,
A hozzátartozói szemben
Valami vackol,
Valami sós. A legrosszabbkor
Történik a legrosszabb.
Hősünk azonban a hosszabb
Tűrésre rendezkedett be,
Mint egy sötét, de biztos üregbe,
Ahonnan látja a járványosak
Arcát, mely egyre látványosabb,
A csonton a bőr, mint zokni
A stoppolófán: megszokni
Olyan, mint súlyzózni a szemmel –
Így edzi magát a medveember.
Megvannak még a többiek?
Sosem kérdezne ő ilyet.
Sosem sorolna névsor-listát.
Nem azért, mert alkoholistább,
Mint bárki más. Hiába vedel,
Semmit sem feled el,
De nem is gondol rá. Mert minek?
Kirajzolódni – senkinek;
Ilyesmivel veszkődik. Tanul
Nem lenni, hiánytalanul.
Nem bánkódik ő semmitől,
Tudja, aki éjjeli őr,
Nincsen annak akkor álma,
Mikor más álmát vigyázza,
Felnőttektől gyerekekig
Súlyos présként nehezedik
Mindenkire az éjszaka
Mint a nemlét első foka.
