A fák tövében észrevétlen növő árny
majd elém hoz valakit, akit nem ismerek.
Valószínűtlenül hosszú ujjai diplomatatáskát
szorongatnak, ügynöknek álcázza magát,
zenélő öngyújtókkal házal, úgymond,
orrbozontjából jégcsapok fityegnek,
azzal ámít, hogy egyszer már eljött értem
(hiszem is, nem is), de aztán, de aztán...
erőt vett rajta a meggondolás.
Huzat és hamu öröktől ikertestvérek,
világosít fel, miközben vécépapírból sodort
fidibuszt forgat a fülében. Hogy varjak voltak-e
azok a szaporán kicsapó fekete lángnyelvek,
vagy inkább tollboák? Mindenesetre zengtek.
A nézés helyén szemcsés csillámlás.
