„Mióta vagy,
egymást mióta minden bajra szedjük,
acélozhatja gumikörmeit a buta hatalom,
nyuvaszthat, munkaodúm lehet ravatalom:
a nap süt.
Riadó idején,
futáskor, ahányszor tékoz fiacskád keressük,
s a város homályos helyein burkol be fű szaga,
hiába antiderű e restiszerű pesti éjszaka:
a nap süt.
Magad ölöd?
Fél életed fölött ítélhetett: leélted vele együtt.
Már nem a társad, és hogyha hibás vagy: mint folyóban a víz.
Kioszt, gonoszt, sötét magánbugyrába visszarángat, akkor is:
a nap süt.
Épp evégett
téged idézlek: »Nem azért élet, hogy temessük.«
Bár más se vár ma, mint omló járataink, abban tovább
furakodni, bizakodni tessék, míg rögökön fény hat át:
a nap süt.
Utunk végén
mint fölös alsóneműt, a világot úgyis levetjük:
elvesztjük egymást testben, és mint a madarak.
S ha bárhol, e nagy-nagy vonulásból csak hideg ég marad:
a nap süt.”