Rózsa volt. Hiszékeny szemeimnek
ha hihetek. Rózsa, karácsonykor.
Fagyott, azazhogy dermedt, de alig
indult fonnyadásnak. Jó, elüthetném
azzal: Ötzi hazájában ez nem kunszt.
Itt a természet jégvitorlájából is
kifogják a szelet. Ezek bármire
képesek. Annak idején a napot
sem hagyták lenyugodni. De az
annak idején volt, a világbírás zűrös
korszakában. Ma a Nap a népé.
Nem kell fiákert küldeni érte, hogy
le ne késse a fellépést. Önként ontja
a magáét. Sőt: mintha egyenesen
cáfolni akarná az ősi sötétség-ünnepet,
a klérus szikla-alapját. Hát hiszen fény van!
Nagy fény! Emeljétek föl a szemetek!
Ám a dátummal a nap se bír. Szőlőkaró-
sorokat rajzol a Kahlenberg lankáira, futó
káprázatot lop a dzsoggingolók szemébe,
elaltat néhány öregasszonyt a padon,
tüsszentésre ingerli a kutyasétáltatókat,
aztán kihúzza lábuk alól az aranyszőnyeget
és májusfa hosszúságú árnyukat.
Amikor odaérek, ahol te ugyanígy
bámultad, csak épp az őszi virulást,
és a kereked elé táncolt a golden retriever,
akkor csillan utolsót a zöld traverzeken.
Elszunnyad a Rosarium, a glaciális
születésrítushoz kigyúlnak a hídi flitterek.
