Tátogó kéz
Elmerülve a tóban,
egy kézfej a víz szinén,
a másé, a sajátod,
mint külön élőlény
kelti a fényből sodrott
ezüstös gyűrűfodrot,
s te ezt a szája tátott
varangyot vagy halat
iszapszín víz alatt
egy plankton szemével látod,
amint égboltot rajzol
föléd és téged hajszol
a meg nem foghatóban.
Tűzkígyó
Az éjszakában elveszetten,
kimaradva a földi jókból,
valaki ott ül közeledben
és vigaszt remél vízióktól,
levert kamasz, görbe ágvég
parazsával hadonászik,
mintha Téged írna, holott
a parázs fénykígyója árnyék
a levegőben, egy másik,
nem ismert írás negatívja;
a kamasz nem olvassa – írja,
aszerint, ahogy álmodod,
unatkozó Tökéletes,
valami rossz iránti vágyban,
hogy lehess, meg ne is lehess,
kamasz, fénykígyó, parázs,
Te, elveszetten éjszakádban,
csak vízió vagy, valahányszor
a fák közt remény, szikra táncol,
s kőkörön belül roppanás:
kiszáradt hahota lángol.
Sikari
Szikes tófenék voltam,
szabdalt kéreg födte
fekete iszap.
Hőben hevertem holtan,
sötétbe préselődve,
se arc, se vég, se tag.
Anyagba, belém vájt bőszen,
közegemből kitépett
egy kopasz kisfiú.
Sártéglát püfölt belőlem,
sarokkal belemélyedt,
arc lettem, homorú.
Felhős égre, fa oromzatra,
drótkerítésre láttam
fél pillanatig.
Majd fölemelve s földhöz csapva,
arcvesztő robbanásban
engem zengett a szik.
