(Kis kozmológia)
„Vegyük úgy, hogy egy gömb, és mi nem a felszinén folyunk,
mint nem csekély elmeerővel állítják egyesek, hanem szemecskék
módjára a hézagokat aránylag kitöltve lényünkkel úgy horzsolunk
más képlékenyebb létformákat – nem ahogy itt gondolkozunk,
mint sokan hinni szeretnék joggal, érdesen bele-beletenyerelvést
a tárgyul vett levegő likvid szerkezetébe –, mintha mondjuk egy lédús
gyümölcsben volnánk tömör hegyes magok, és csak a reszketés
(anyagunk elemi rezgése) az, ami kiből-kiből a maga jellegzetes és
egyszeri módján továbbadódik: a nem-én tehát nem egyéb, mint vélt hús.
Vegyük úgy, hogy kisimult tekercs, a jövő és a múlt csomagoló-
papírosa, amely a szó összes lehetséges értelmében recycling
természettel bír, azaz folyvást megmintázódik rajta a látható
és persze látszólagos, ám ami nélkül mire se mennénk, hisz ez a való
önmozgása, másfelől, mint örökké újra meg újraszövődő indiai szári,
a puszta konzisztenciájánál fogva fénynél fényesebb bizonyíték
magára a meglétre, és ott bozsog benne, darálva morzsa, megszőve szál,
amit a kortalan mindenség beforgat, újratermel és ravaszul multiplikál.
A bökkenő: szemléletünk a túlpartra mered, s az értelem előtt a híd ég.
Vagy legyen zsák, legyen szája, fala, feneke, esetleg foltja – ami kell.
Kérdés: felfújt óvszer módjára tágul-e, avagy, falloszt a véredények,
eseménytörténete dagasztja, vagy éppenséggel is-is a modell,
csak nézőpontot elfoglalni nincs mód, mert vagy a történő véti el
a következményt vagy őt veszítik szem elől a következmények,
mintha Bachot írná a fúga művészete (s nem fordítva), s az volna Bach ma
nekünk, amit ki lehetne vonni a sűrűsödéses-ritkulásos zenei módosulatok
áramából mint kozmikumot, mintha volna fal, amelyre kicsapódhatott
efféle extraktum, valami gumikémcső, s benne megismerésre várva: plazma.
Vagy elrugaszkodván a képtől, nézzünk egyszer fogalmilag a semmi felől
magunkra. Mit látunk? Az egész parádés alakulat, érzéki és érzékfölötti,
miközben ugyanattól tart szét, amitől eleve összejött és egyre összejön,
miközben csillagot robbant, szellemet formál, anyagot szül és lelket öl,
minden sokrétűsége ellenére egyvalamiben nem tud különbözni,
és ez valamiféle vándor izgalom, amely nehezen magyarázható módon
hol itt, hol ott fertőz, áthat minden mozgásformát, nem ismer határokat,
se hő, se fény, se hang, se istenalak, nyomában katasztrófák tolonganak,
mégis ez az egyetlen, ami a nemlevőt is vonzza, nem az abszolútum.”
