„Télen a Húsosok tornatermében,
nyáron a lőrinci erdőben edzünk.
Mesterünk T. Neki már neve sincs.
Mi az a név? Dögcédula. Ha harc van,
harcolj. Ha meghalsz, halj meg. Így
mondta: csak ne légy sportituált.
Ahányszor ütsz, annyiszor lépsz át
a folyón. Ezt is mondta. És hogy a
folyó nincs is. Csak a lépés. Volt
egy régi mester. Ezt is mondta. Az
egyszerre három folyón lépett át.
Egymás fölött folytak. Ezt úgy érte
el, hogy a belső nénje híd lett. Eme-
letes híd. Úgy is hívták: Vízipagoda.
És még azt is mondta, hogy mi most
kicsi pallók, régebbiesen: bürük vagyunk.
Vagyis: nincs távolság, amit le kell
győzni. Csak kiki átsétál a maga nénjén.
Érted, mire gondolok? Mielőtt ütök,
a folyóra. Ami nincs. A föld szinére,
így mondta, gondolj. Gondold, hogy
folyik. És tudod, ez mire jó? Olyankor
megszűnik a travigáció. És ettől fogva
a cél az, így mondta, ami magához
vonzza az átkelőt. Lábnál ugyanígy.
Gondolás. Folyás. Rúgáshely. Odaível,
magától, így mondta, a híd. Kiki nénje.
Egész deszantokat viszünk be majd,
mire mi is szárazvizi pagodák leszünk,
légiókat. Csak erre már nem szabad
gondolni. És a harc se harc. Önépítés.
Ha nem tudnánk, mondta, mondhatja
focinyelven is: a háló örül a gólnak.”
