Mi ejtette meg Mezőnét: a katonás rend a legénylakásban?
A fekete fatányéros állomási óra a falon? A lakkozott
facsillár a sellőkivágatokkal? Mezőné (akkor még Lovászy Irén)
mintegy apjára, nagyapjára tapintott jövendőbelijében.
Ó, az a csöndes ridegség! A mindent csak mutatás! Hellyel
sem kínálta! – Össze is jött vagy negyven közös évük.
A szerszámos polc
– eleinte kis szeglet a hallban – utóbb benőtte a szűk elő-,
és a tervezett gyerekszobát. Fogók népes családja költözött
az éjjeliszekrénybe is. A gyermekáldás elmaradt. Ám bármily
kézenfekvő a feltételezés, Mező sosem jutott el a kínvallatásig.
Irén hozománya vonta magára figyelmét: a két nagy
szecessziós ruhásszekrény, a későrokokó toalett-tükör,
a kétszázéves tulipántos láda. A bútorok szétszedése
szabad időben. Nem rombolási vágyból. Nem.
Alkotóerejét Mező
kizárólag méretes deszkák kiszabására, csapolására,
ragasztására, valamint ezek felfüggesztésére mozgósította.
A mávos óra meghitten kegyegett. A magasból biztatóan nézett
a hat ragyogó farkú hableány. Születésnapján Mezőné évről
évre barkácskönyvekkel lepte meg férjét. „Hogyan készítsünk
házilag pingpongasztalt?”– „A tölgyfaburkolattól a műanyag lambériáig.”
A barkácsnyelv hatására Mezőn mélyalvás vett erőt. Főleg
gyalulatlan négycolos pallókkal álmodott.
Tíz év után
kibuggyant belőle: legszívesebben fűrészteleppé alakítaná
a lakást, az legalább leárnyékolná az utcazajt. Már az óra
ketyegését is alig hallja. Mezőné az enyvszagtól szenvedett
szörnyen. Allergia. Mező megszánta. „Felületfejes”
porszívót szerkesztett a fűrészpor falróli-plafonróli
leszippatására. Készített egy busóálarcszerű famaszkot is:
a száj-, orr-, és szemnyílást szúnyoghálóval fedte belül.
Innentől fogva nem volt megállás.
Nyugdíjba menetelét Mező
használt esztergapad beszerzésével ünnepelte.
Tökéletes összhangra jártak: Mező a polcrendszert
gyarapította, Mezőné elbánt a hulladékkal. A vasúti óra
mutatója mind sebesebb köröket írt le a falon. Mind riadtabb
pislantásokat küldött a csillárból a hat fényleány.
És sorra került
a lemezjátszó, a csöves rádió doboza, a hokedlik és sámlik
(Mező hozománya), sorra a közös szerzemények: az étkezőasztal,
a székek (a fotelok párnázott díszpolccá változtak),
s még hátravolt a kétszemélyes hitvesi ágy.
Mezőné,
hajdan a kisváros szépe, az a szívós alföldi fajta, aki nem
adja föl. Néha elképzeli magát mint vérpiros bazsarózsát
az érzékeny satu vagy a profilírozott franciakulcs
két pofija között. Olyankor akaratlan elharapja ajkát.
