„E cicusokkal hetyegnék tovább. A hirdetőoszlopnál,
ott, ahol felszívódtak.
Skarlát húsuk
körül a curry színű álompor lebeg még,
a téri padon ahogy tápászkodom.
Fantáziáltam?
Képzelgés volt, hogy kígyópárként
pózt váltogatva kínálkoznak fel a tülkölő
kocsiáradat mellett? Hogy nekem tárják
piros-fekete muffjuk? Hogy vibrált a hő!
Mi történt igazából?
Az érzékek dagálya, vagy
valami úszó sziget vitt a hátán, az ágaskodó
kresztáblák felé, vagy számba vettem már,
és gyöngyözött a hang egyszerre két irányba?
Flashem lett volna?
Granulált jég pergett a kis szöszi
szeméből, mintha nem akarná, hidegen ellenállna.
A másik csaj sóhajtozása meg: minthogyha hátamon
a szőrt zsibbasztaná tövig a számum.
Ne hadoválj! Hát hol vagy te Ariábiától?
Nyolc kerület, revírem, Papgödör,
hol cölöp lóg mocsárba, süllyednek a házak,
a közvilágítás hiányos, mondd csak el,
a képébe a térfigyelő kameráknak:
hogyan bűvölt zsenim két szaxofont
egyidejűleg; és ha messze szórt ezüst
a pincében vegyült a villódzó lilával,
a vonagló, filmszerű, mészfehér
testek hullámain felködlő-merülő
medúzaként az én rikoltó szólóim
telítették személytelen, nem! tetszhalott
Erósszal a zsákforma helyiséget…
Forr mozdulatlanul
az erjedt zöldségszaggal, pórusok szúrós
szutyokszagával terhes óra. Ugyan ki érti ma,
mit kavart fel a kettős hangszer csábtudása:
az „együtt-is-külön”-t, a majdnem-szex világát?
Állok az elperzselő fényben, úgy fest, a Blahán,
megújitandó a repertoárom, amely szmogkedvelő,
akárcsak te, ó kővázában terülő madárbirs!
Ám ahogy az összefonódó lánykapár
a faggyúszürke ég, s a felsővezetékek
dróthálója alatt, az emberekre rá se hederítve
nagy sárga rücskös műfaszokat gyömköd
egymás nyílásaiba, ez, bevallom, meglep,
ámbátor nem nagyon. A hosszú szólamot,
úgymond, a szépség kedveli. És hát a dallam,
a technó stílusban elrángott műgyönyör,
amelyben osztozni szemhéjaim mögött
iménti álmom biztat, mi másról vallana,
mint hogy közönséges picsákat kergetek,
avas szájízzel, hasztalan, s hogy visszaél
velem a képzelet, két instrumentumom
fordítva ellenem, makacs menetben.
Zajlik, persze, a járműforgalom,
s mind gőgösebben, s mind függetlenebbül
tőle a nyílt színi szeretkezés.
Mintha Hawai-on lennénk, pálmafák
szélfújta legyezője hajladozna bennünk,
úgy szól a szafoxon; fürtös banán
hajlik a két bige nyakába, héja-váló,
s én dekoltázsukon hámozva majszolom
a rájuk-varázsolt, elérett collier-t.
Ó hang, mely kelted-oltod ezt a képet,
érzelmi körítést adsz az illúzióhoz,
ne illanj még, szikrázz a vad melegbe!
Hadd rágódjam még az emlékeinken!
A hirdetőoszlopról váltak ők le;
először tétován érintették meg egymást,
a hajsampon- és a harisnyareklám!
De amint én a sarokról kiléptem,
s két szólamban szórtam a fényt feléjük,
a ragyogástól összezavarodva
egymásnak estek az ajzott nunókák,
szeméremérzetük sikoltva menekült!
Ketten voltak, de nyelvükben úgy éltek:
nem volt a másiknak az egyik idegen.
Velőmig hasított a bámulás:
a házak mézbe mártva, ők a porban,
lucsokban, gőzben – ájultak is el.
Nyakamban a két lógó szaxival
megkíséreltem mind a kettő felnyalábolását.
(Bassza meg, mért is vagytok mindig ketten!)
Keresztbe állt a két szemem a súlytól.
Amikor álmában vágok alá a nőnek
(akár csak ujjal sudrizom a petyhüdt pecket,
vagy hangképző szervem táncoltatom benn),
az nálam non plusz ultra, méginkább az,
ha tüzüket egymáshoz terelem; loppal csiholva.
Ez finom crescendo-t jelent. Így tettem most is,
vagy tett a tehetségem; csigázódjék ismét
a női szenvedély. És mihelyt hűtlenül
(zeneként saját szférájukba vágynak)
kibontakoztak gyapjas karjaimból,
és síkos örömöt, játékos delfinek,
osztottak egymásnak jól idomítva,
hagytam, hogy ‑ zsákmány dallam és a terce ‑
tekergőzzenek; folyjék meg az aszfalt!
Elhagytak végül persze; visszaválnak
a csúcspont után képpé, falragasszá.
Na és! Ha egy padon is megtörténhet,
ami munka közben, mért váltanám ki
a két avitt nyálcsövet a zaciból?
Heverjenek, ha nem tudnak mást, mint Erósz
helyett Oféliát idézni pataksírban.
Ha hormonműködésem zeneszerző,
nem jobb-e lépést sem tenni a gázsiért,
csak főni fák alatt, inni a szűrt aranyt,
a flaskáért lenyúlni, néha szúnyni,
fügék hasadt belén zümmögve egyre
élvezni tétlenül a belső muzsikát?
Alkonyatkor számos porontyom egyike
majd hazaráncigál a kutyaszaros úton,
a szomszédok a szarvaim növését
figyelgetik, s egy hárpia, kit magamra vadítok
ma este is, fals hangon förmed rám:
Mi ez a páros folt megint a slicceden?”
