Egy hely, ha nem is édeni,
mely néha csendre késztet:
sok részfuvarból érteni
az ingázó egészet.
Tapasztalás? Tudás? Térképezés?
Vak ösztönforgatag?
Meglódulás, lefékezés
küszöb fölött-alatt.
Felszállok és alábukom,
szűk bár az akna-ráma,
megannyi résen és lyukon
kijár-bejár a prána.
Kíséretem: árnymosta, fényöreg
fokok és fordulók –
a ház, a teljes épület
körém függesztve lóg.
Mi múlik rajtam?! Ó, mi nem?
A létezésen maszk van;
a tépdesést, én azt viszem
e szögletes palackban.
Korlátok közt magam korláttalan
fogom fel, ami rám esik:
jöhet boldog, boldogtalan,
sziromra morzsa, cseppre csikk.
Emelkedem és süllyedek,
akár a testhő és a hantok.
Jelentek földet és eget,
ahány szint, annyi horizontot.
Szükségszerű és véletlen köszön
egymásnak bennem, bosszu, kegy:
folyton másokba ütközöm,
csak én maradok ugyanegy.
