Cigánygyerekeket tüntet el a csatornalefolyóban.
A pénzváltó automata, ha erősen ránéz
(és mire nem néz ő erősen) – nem épp a valóban,
de: köpi a bankjegyeket. Hová mész?,
kérdi tőle a virágáruslány. – Neki, gondolatban,
kenyeret szel. „Sétálok egyet.” Séta? Kellemetlen,
légsértő utcai manőver, platinával a csontozatban,
néhai barlangász, az oxigénhiánytól elgyötörten
tátogó akváriumlények között.
Egyik sem képes zavarán erőt
venni, ha őt látja: vagy összeakad a lába,
vagy mankójával hadonászik.
Rosszul a bot neki sem állna,
de ugye jobb alátat, az el nem vásik,
ő arra dől, s a korszakos meglátások súlya
teszi, hogy kissé féloldalasan jár.
Nem bánt ő direktbe', tartózkodóbb annál,
csak kinyilatkoztatja magában újra meg újra:
„Emberek, miben végződtök, itt átváltozva helyben?
Madárkaromban, patkányfarokban, békafejben!
Levetekben forgó seggetek alatt a tüzet
az arcfaszú majd személyesen szítja,
és ti felváltva egymást emésztitek,
és rotyogni fogtok. A látó rátok borítja
a bűnhődés búvárharangját, mert nem
hallgattatok rá. Többet ért a saját
életeteknél a száz részes sorozat, melyben
ükunokátok sorsa is betelt, ahol jó barát,
ellenség, szerető csalt, békült helyettetek –
bizony, feleim, ti mind a tévernyőn élveztetek.”
Márpedig nem lesz több alkalmuk
az igazat hallani. Az Egyetemes Intelligencia
hamarosan századokra lepecsételi a vallnok
ajkát, s aki mulasztott, halálfia.
Ő leveszi kezét a menthetőkről.
Ezüstszélű pocsolyán, e világ sekélyes
peremén jár az elméjük öröktől,
ezért nem érezhetik át, hogy ő mit érez,
szemük káprázik, a jegyekről
nem ismerhetik fel.
A fröccshomályos pápaszem alatt,
amíg a negyedikig felhalad,
marad az ő titka:
krisztusszakáll, buddhafül, hamvassapka.
