Férj
„Hogy e véghez vonagló őszben
tőled mit akarok?
Fél életen át képzelődtem.
Jól mondod. Szörny vagyok.
Egy szadista állat. Sub rosa
eddig. Most manifeszt.
A génlánc, a végzet adósa
küld végrehajtani ezt.
Múltkor, mikor reccsent a csuklód,
ne hidd ám, hogy azért,
mert rád haragudtam. Az úgy volt,
fölmentem cigiért,
s visszafelé ki volt a liftben?
Két iker. Négy gyerek.
Sziven ütött – csak minekünk nem,
mindenkinek lehet...
A fejedet a kredenc üvegébe,
azt se épp hirtelen
felindulásból vagy mert a vérbe'
akkora örömem
telik – inkább iszonytat ennyi.
Elájultam, mikor
beoltottak... Nem, ez felgyülemlik
valahogy, mint a por.
És ahogy sivalkodsz az ágy négy
lábához kötözött
tagokkal – mintha filmet látnék:
Majsa, disznó hörög
leteperve, a havas udvar...
A félsz, hogy elszalad,
amit a gazda maga hízlal,
belénk fagy, úgy marad.
Ha más csatornákat keresnél,
a koszos zoknimat
összeszednéd, ha térdre esnél,
nehogy a sufniba
zárjalak megint napokra étlen...
A megváltás közel.
Csak tudnám, ki áll jót értem,
ha te már nem leszel?”
Feleség
„Nem otthonod, mondod ezerszer.
Cigánytanya, lepratelep.
Nem félsz, hogy a mennybeli megver,
amiért velem ezt müveled?
Egy hétig se tart a segély ki,
adod el, ami kézbe akad,
az anyám vagyonát is a téri
riherongy viszi el, meg a sakk.
Ki szoktatta őket italra,
a srácokat kurvázni, ki?
És kinek a nyakába varrta?
Mintha én lettem volna frigid!
Tudod is te, mi az, egy nőhöz
szívvel közeledni... barom!
De bánom is én, csak üvöltözz,
már nem tarthat soká nagyon.
Mirajtunk betelt az itélet:
a két fiunk visszaeső.
A halál fele pattog az élet:
köszörűkövön szikraeső.”
Fiú
„Mikor este letámadjátok egymást,
én vagyok a gyep, a két lyukas háló,
én a kezdőkör, és a hullámzó lelátó,
és a drukkertáborok is én vagyok duplán:
nem tudom, értitek-e...
És ha azt mondom, vizet, lavórt gyorsan,
akkor ne tejet, csokit lehetőleg,
csak ha fuldoklom, akkor a mentőket,
abból tudjátok, hogy túladagoltam –
a HIV-tesztem negatív.
A pénzt, amit apáról legombol
a nője, anyából az idegességet,
a vissza nem tarthatót, az élet-széklet
csecsemőörömét, átlényegítve, magamból
ilyenkor mind kiadom.
Ne féljetek, elhúzom évekig még,
itt a hőn remélt viceházmesteri állás,
kukázok, söprök – van olyan, mint az okádás,
vagy mint mikor a hemzsegő nyüvek szedik szét
sejtenként az agyamat.”
