(A statiszta pletykál)
„…»Hállátlán! Máguk ezt kávénak nevezik?
Mosogatólé!... Nem mondaná meg, hol a cigarettám?
Az ember kiteszi a lelkét, azt a nagy büdöset, érti?
Lesántul, öngyilkos lesz… – Vigye innen a kezét! Mi
keresnivalója az én zsebemben? – …más füttyére borotván
táncol, és ennyit, ennyit meg nem tesznek neki,
ha kér válámit! Mért vert meg engem mágukkal az isten?« –
A segédrendező int, konyakért nyargal a negyedik asszisztens.
…Mialatt Bakcsó, a bonviván nyakal… – »…Kutyamenhelyt alapitok
vagy elmegyek lóidomárnak, jógatanárnak, bánom
is én, csak ne kelljen vele bájolognom, édelegnem,
egy széklábat is több érzéssel fognak, mint a hálószobajelenetben
az enyémet ő, mikor lehúzza a báli topánom,
és ami utána jön, az úgynevezett szerelmi birok…!
Hagyják el, mondtam is, vagy valaki mással vegyék föl,
nekem kifordul a gyomrom a karfiolszagú leheletétől…«
– a sminkesének így rikoltoz primadonna Poncz. –
Közben repülőmodell gyanánt zúgva köröz Gém rendező úr
kameradaruk, emeletnyi válaszfalak árnyékában, súrolva néha
az őrület határát, főleg ha odasandít a két távoli sztárszeparéra.
»Nem állhat le a forgatás egy amatőr miatt, a ká életbe, rég időn túl
vagyunk, hol van Daduk? Meg az a protezsé, a zsebestanonc?«
Tanítanám meg én neki, magyarázza, mi az, hogy tempóváltás,
hogy ne kerüljön elém, amikor épp kifoszt, szegény egyetemista mátyás. –
Elém kerül, na és? Tehetek én róla, hogy túltengő ösztrogén
termelődésem folytán némelyekre, noha az anyjuk lehetnék,
veszedelmes vagyok még ma is? Hogy majd fölfal a szemével?
Mire legyen büszke egy nő, még ha statiszta is, ha ennyit sem ér el
az életben? Háromszor váltam, a boldogságot ugyan ne emlegessék
nekem, ha lehetséges. Persze, hogy megteszem, holott maestro Gém
soha nem ír ki a stáblistára, az én pirulós matyimért megteszem ingyen
is; kell, ugye, szerinted is, hogy az ember negyvenen fölül valamiben higgyen? –
Mert az nem perspektíva, hogy egy ideje hívnak, nem kell végigállnom a válogatást. –
De most: mi ketten a placcon, én vezetek, kalap, tüllfátyol, fehér glasszé
kesztyű, zöld malaclopóban ő, nyakán hússzínű sál, a hosszú alabástrom
ujjaknak, a tétova matyilábnak egyszerre dirigál ütemes varázsszóm:
Mögélép – benyúl – besüllyed – ellép; előre – kivár – kihúzza – sasszé!
És, képzeld csak, egyszerre ott van mindenki, az egész nagy marha stáb
a bukszámat lesi, hallom a nevemet, meg hogy így csoda, úgy áldozat, szó van
napidíjemelésről is, jupiter-világosság, meg lehet sülni a stúdióban.
»Felvesszük újra!« Ilyenkor érzem, hogy lesz a múló is telő:
én a tarkómmal is a lovagomat látom, neki meg a kislábujja hegye is rám
figyelmez. Megy a menet, hevesen handabandázva, majdhogynem illumináltan,
akadozó műhóesésben, nagykabátban, a vakvarjúval meg a köcsögmadárral
az élen, lilára-rózsaszínre festett farost homlokzatok közt a szilveszteri utcán,
mert ez egy balkáni város, ha nem tudnád, valahol a Monarchiában a századelőn,
és mi, akiket e császári és királyi nagyjátékszínből meglehet kivágni
fognak, lopva egymásba mélyülünk, ma épp mint úri plebsz, Thália páriái…
Aztán – nem vagyok szemérmetlen, hidd el, de olyan jólesik –
gyakorlok vele még egy kis történelmi összeomlást
a büfénél. Van ott néhány paraván, annál szokott fergetegesen elhanyatolni
a Bakcsónak a Poncz is. Bezzeg nem hiányolja a szájvizet olyankor! Mi
sem egyszerűbb, mint gyors segítségre apellálni támolyogvást:
minden bírható birodalom eljut valamikor a kőhideg vízszintesig.
Ragaszkodom, ravaszkodom. De mondd, érhet-e ezért vád? –
És mikor fölém hajol: élek-e? »Ne félts, te drága – mondom –, még alattam a jéghát.«…”
