A haj, a lányé (combközépig ér le),
a széles gyászszalag a fiú karján,
a tér, ahol mozgalmi dalok szólnak,
a központjában neoromán város,
a Dóm, amelyben megfeszül a Senki –
egy pillanatra, látom, fénybe fordul.
A sátorhaj a barátomhoz fordul,
ő nem reagál, orra földig ér le,
ki tudja, mért (sétálnak), tán a Senki,
de annak vér az arcán, vér a karján.
Ma ünnepelt a lány; pulzál a város,
az államtér harsány rigói szólnak.
Mint szívkamrák, a lábujjakig szólnak
a nyár hangjai; fránya őszbe fordul,
mozgalmi nyarát levérzi a város,
a megafonhang a pincékbe ér le,
és dajkált utcakő a fiú karján
a hírekbeli sokfájdalmú Senki.
Csak hír és kommentár mindenki: senki.
Banalitások harsonái szólnak.
Tetoválás az impérium karján.
A magánélet gyomorként kifordul,
ledugott ujj, a nyelőcsőbe ér le.
Barátom szemében kísértetváros
az események fényében a város:
temérdek őgyelgő árnyszerű senki,
pókhálós falevél, lebeg, a nincsbe ér le.
„Értük – gondolja –harangok nem szólnak.
Sírjában Ulrike és Baader is megfordul:
nézi, ki közelít a Halál karján.”
A lány megrázza, megragadja karján.
Ahogy zuhog rá hajsátra, a város,
az utcaköves fiú sarkon fordul.
Célpontja mindenki, célpontja senki.
„Én elsiratom. Szarok rá, mit szólnak.”
A születésnap mélypontjára ér le.
Lábuk nem ér le. Ülnek Isten karján.
Nem ők szólnak. Mint megafon: a város.
Szándéka senki. Hangja térül-fordul.
