Sicyont ragály lepte, mert a város
nem fizette ki a művészeket.
A félbemaradt istenszobrok
a maguk módján bosszút álltak.
Idősebb Plinius
Panaszlod, hogy Marsilia a brit ólomra extra vámot vet ki?
Hogy Tarentumnál kalózkézre került sok egyiptomi gabonád?
Hogy vihar süllyesztette el sidóni üvegrakományod?
Micsoda tavasz! mondod. S a nyár, az sem volt kíméletesebb!
Apád lábát – érszűkület – levágták. Elsőszülött fiadról
a parthiai fronton hosszú ideig semmi hír, aztán:
hogy fogságba esett. S hogy nehéz légzésed sem múlik,
hiába nyalsz naponta krizokollát mézzel? És a minap:
gúny tárgya lett a képed Scaurus átriumában?
Hitvesedet gladiátorviadalon látják ájuldozni?
Aszály a földeken, bérházaidban éhínség dühöng?
Azt mondod, kell hogy legyen magyarázat? Vagy
tebenned, vagy fentről kimért sorsod rá a válasz?
Barátom! Sicyon tragikus vétke tiszta. Te nem vagy drámahős.
Lelked gőzölgő mocsarában az égiek sem igazodnak el.
Hagyd Apollót. Egyébiránt az istenekre fogni ezt olyan,
mint borostyánt a hiúz hólyagjából származtatni.
Mondd: rossz évem van, rossz évem van, rossz évem van.
